27

2017. április 28.
Japán, Tokió

Szerdán már a repülőn ültünk, úton a Japán főváros felé. Imádom Tokiót, versenyeztem már itt párszor, de megunhatatlan. A hatalmas épületek, nyüzsgés, csúcstechnika, és a kellemes, meleg időjárás. A hőmérséklet húsz fok alá nem igazán ment. Megkaptuk a versenyprogramot. Rövidprogram és szóló pénteken, kombinációs kűr és mixelt páros (fiú-lány duó) szombaton, csapat és duók vasárnap. Megúsztam a két programot egy napra, sőt, még szünet is lesz a kettő között. Megbeszéltem Allával, hogy szombaton elmegyünk várost nézni, majd este beülünk a mixelt párosra, mert az még érdekes szokott lenni. Az egyik jó oldala, ha versenyzel, hogy akármikor ki-be járkálhatsz az uszodából, csak a belépő kell hozzá. Az utazás alatt semmi érdekes sem történt. Daniellel üzengettem, aki azzal szórakozott, hogy az Orosz népi bábukkal, a matrjoska-babákkal fotózkodik a paddockban.

A közérzetem sokkal jobb lett. Visszatért valamennyire az életkedvem is, miután találkoztam Lewisszal. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megtudtam, hogy nem haragszik, és hisz nekem. Nem aggódtam, hanem pozitív energia töltött fel, mikor rá gondoltam.

Péntek van. Megtörtént a szokásos hajrutin, újra rajta van az az undorító anyag a fejemen. Sokkal jobban stresszeltem, mint Kínában. Velem együtt tizenegy induló volt, spanyolok, kínaiak, japánok, a fő vetélytársak. Oda kell tennem magam, sokkal jobban, mint legutóbb. Ráadásul Tatiana elvetemült. Tegnap berakatott egy újabb elemet, egy nappal a verseny előtt! Amit alig bírok megcsinálni. Öt alkalomból egyszer sikerült, sanszos, hogy ma is menni fog. Nem tudom, mit gondolhatott, hiszen alig gyakoroltam. Natalie pedig úgy döntött, nem szól bele, csináljunk, amit akarunk a szólóval, nem akart feleslegesen veszekedni.

Az összes kűr dressz ugyan az maradt, mint előző héten. Tíz órakor már a hideg vízben landoltam, ami szerencsére nem volt olyan jeges, mint Kínában. A négy méteres, ha jól tudom, műugró medence viszont kicsit ijesztőnek tűnt, ha lenéztem a víz alá. A Japán stadion az egyik legnagyobb, kétoldalt húzódnak a lelátók, a víz is hatalmas területet foglal el, egy kötéllel választották le a felesleges részt. Rengeteg zászló csüngött a plafonon, az oroszt azonnal kiszúrtam. A medence mögött még van egy part, ahol szárazon lehet gyakorolni, ilyen is ritkán szokott lenni. Az öltözők hatalmasak, külön zseléző termet is kialakítottak, ahol hajat lehet csinálni.

Kimásztam a vízből, idő közben véget ért a bemelegítés. Kedvem lett volna elsírni magam. Az új elem mindössze egyetlen egyszer sikerült, pedig rengetegszer megpróbáltam. Egyszerűen nem volt meg hozzá a kellő dinamikám, hogy kiforogjam a másfelet.

- Ne feledd, ha nem sikerül, rögtönözz - veregetett vállon Tatiana, és elküldött öltözni. Micsoda jó kilátások a versenyre!

Igazából nem is nagyon számít, ha úgy vesszük. Ez csak egy kicsi, házi verseny, amire úgy tartotta kedvük az edzőknek, hogy eljöttünk. Csak hozni kell a szintet, ennyi az egész. Villantani egy tipikus orosz kűrt, hogy emlékezzek rá, mi vagyunk a legjobbak, bár kétlem, hogy bárki is elfelejtette volna. Egyedül az Európa- és világbajnokságok számítanak, na meg az olimpia. Lényegében ez csak a kis klubok versenye, csak a válogatottak belerondítanak az erőviszonyokba. A kínaiak is csak azért jönnek, hogy teszteljék az új kűrt élesben, amit hoznak majd a VB-re, a japánok meg helyiek, meg kell mutatni az egyesületeknek, ki is a válogatott.

A kűr dresszet igazgattam, miközben a hajamat tűzték. Ugyan az minden. A hátamon futó anyag borzasztóan kényelmetlennek bizonyult, a flitterek rettentően szúrták a bőrömet. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy a kűr közben úgysem ez a legfontosabb.

Az előszobában ültem, arra várva, hogy én következzek. Az előttem lévő szólót végig ugráltam, igyekeztem, hogy ne hűljek ki, és kössenek meg az izmaim. Nem izgultam annyira rettenetesen, mint szombaton, orosz hidegvérrel vártam a sorra kerülést. Tatiana megveregette a vállamat. Az edzők bevonultak a szokásos helyükre, ahonnan a legjobban tudják szakértő szemmel vizslatni a kűrt. A csapattársaimat megpillantottam a közönség soraiban, de felleltem még rajtuk kívül is orosz zászlókat, amik nekem lobogtak. Elmondhatatlanul jó érzés töltött el, hogy itt is vannak szurkolóink. Felraktam az orrcsipeszt. Nem izgultam, biztos voltam a dolgomban. Egyszerűen csak tudtam, hogy sikerülni fog. Lewis szavai jártak a fejemben, miközben odasétáltam a lépcső aljához. Nyerj meg mindent, Lena!

Leszegett fej, megfeszített karok, erőteljes testtartás, csak egy átlagos bevonulás. Beálltam abba a kényelmetlen és nyakatekert kezdőpozíciómba. A közönség tombolását, azt a nyüzsgést, amely jelen volt a medencetérben, csak apró zajként érzékeltem. Elhomályosult tekintettel meredtem előre. Nem néztem, csak bámultam. Figyelmen kívül hagytam mindent, és mélyen a gondolataimba merültem. Lepergett a szemem előtt Tatiana összes tanítása, az az új elem és az összes hozzá tartozó mozdulat, kar. Vártam a zenére, hogy megszólaljon. Nem is érzékeltem a sípot. Csak pár másodperc telt el, mégis, egy örökkévalóságnak éreztem. Megszólalt Halsey dalának első üteme. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire szeretem ezt csinálni. Mégha néha úgy is érzem, csak a megszokás hajt, ezért a pillanatért mindenképp megéri. Egyszerűen imádom, amikor az egész lelátó engem figyel, én vagyok a középpontban, és nem mellesleg, gyönyörű vagyok. Az érzés semmihez sem hasonlítható, mikor megfeszített lábbal belecsobbanok a jegesnek tűnő vízbe, bár nem feltétlenül pozitív értelemben. A hajam azonnal meglazult, a fejemet is tudtam forgatni a leolvadó zselének köszönhetően. Örömmel nyugtáztam, hogy van víz alatti hangosítás. Tisztán hallatszódtak az ütemek. Már nem gondolkodtam, csak csináltam a berögzött mozdulatsorokat. Régi barátaim, a fulladás okozta szemem előtt ugráló kis fekete körök visszatértek, de nem volt annyira borzalmas, mint múltkor. Eljött az idő. Nem is értem, hogy miért ide kellett berakni, miután lenyomtam a kűr háromnegyedét, és ilyenkor mindig a halálomon szoktam lenni. Összeszorítottam a fogamat, és immáron sokadszorra besüllyedtem a víz alá. A fejem és a tüdőm hasogatott, a kezem konkrétan lerohadt, alig bírtam tartani magam vele, de muszáj volt. A szemem bekönnyezett, és elkezdtem öklendezni, ami a legrosszabb érzés a világon. A tüdőd oxigénért kiált, próbálsz levegőt venni a víz alatt, pedig tudod, hogy nem lehetséges. Borzalmas, de e nélkül nem kűr a kűr. Sajnos ilyen ez a szinkronúszás.

Megcsináltam. Sikerült. És még élek. Mondjuk, azt nem tudom, hogy hogy nézett ki, mert már a lábamat sem éreztem, így fogalmam sem volt, hogy hol jár éppen. Remélem, hogy legalább valamit villantottam, ha már majdnem belefulladtam. Tatiana mondta, ha ezt megcsinálom, utána tök mindegy, mit hordok össze a végén, karozzak, mit bánja, csak legyen szép. Amit ő berakott, az nekem nem tetszett. Az utolsó két nyolcba beraktam magamnak egy kiszúrt. A kedvencemet, egyenesen kijövök, majd berántva a lábamat, forogva süllyedek le. Igaz, hogy így megnöveltem a víz alatt töltött időm számát, de szívesebben csináltam. Feljöttem az ijesztően mély medencéből, amelynek majdnem az aljáig lesüllyedtem, és találomra beálltam egy kecses pozícióba. Elhalkult a zene, már csak a nézők tapsolását lehetett hallani. Megráztam a fejem, de minden összemosódott. Semmit sem láttam tisztán, csak foltokat. Úgy éreztem, hogy mindjárt szétszakad a fejem. A hányinger érzése alapvetőleg megvolt, nem is lepődtem meg, megszoktam, hogy ilyenkor mindig ugrál a gyomrom. Tudtam, hogy nem fogom megnyerni, és azt is, hogy sokkal kevesebb dicséretet fogok kapni, nem is számítottam rá. Mindig csak az első alkalmat istenítik, a többit már elvárják.

Kimásztam a medencelétrán. Léptem párat, elindultam az edzőim felé. A fejem borzasztóan sajgott, szédültem, és alig láttam. Hirtelen előrebuktam, de szerencsére ott volt előttem Natalie, aki elkapott, és megtartott. Látta rajtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, így inkább tovább tartott az alkaromnál fogva. Összeszedtem, magam, és mosolyogva, szép kecsesen feltámolyogtam az eredményemért. A pontjaim jobbak voltak, mint a múltkor, bár az erőviszonyokat még nem tudjuk. Integettem a kameráknak és a közönségnek is, majd lesétáltam. Amint beértem az öltözőbe, lerogytam az első székre, ami az utamba került. Megkapaszkodtam az oldalában, és igyekeztem nem elájulni. Fogalmam sincs, hogy miért történt ez az egész. Nem szoktam ilyen rosszul lenni egy kűr után. A csapattársaim lejöttek, és egytől egyig megölelgettek. Csöppet javított a hangulatomon, bár tisztában voltam vele, hogy mindig mindenkit meg kell ölelni, ha kijött a vízből. Botladozva visszasétáltam az öltözőbe Alla oldalán, aki szünet nélkül magyarázott a holnapi terveiről. Jó, hogy neki ennyi energiája van, kész kihívást jelentett folyamatosan figyelni rá. Amint megérkeztünk az öltözőbe, ahol nincs senki más a csapaton kívül, se kamerák, de közönség, levágtam magam a padlóra, és elterültem. Enyhült a fejfájás, de még mindig gyötört, egy apró szédüléssel keverve. Az edzőknek csak annyit mondtam, hogy kikészültem, egy szót se említettem arról, milyen belső harcot vívok magammal a túlélésért. Szerintem belázasodtam, de nem akartam gyengének tűnni.

***

A büfé előtt ücsörögtem Allával. Barátilag egészen közel kerültünk egymáshoz, bár vele egészen más témákról lehetett beszélgetni, mint Vladával, aki sajnos nincs benne a keretben, ezért nem jöhetett. Örültem, hogy nem voltam egyedül, mint a kisujjam, az idősebbek közt. Durva belegondolni, hogy például Natalia Ishchenko és köztem tizenhárom év van. Igaz, ő a legidősebb a csapatban. Alla addig feszegette a pasi témát, míg kitálaltam neki Lewisról. Teljesen belelkesedett, és gratulált. Mondta, hogy értesítsem, ha bármi történik, és ő is szívesen kilátogatna majd egy futamra. Sanda gyanúm volt, hogy köze van Danielhez is, de inkább nem faggatóztam. Egy kicsit megkönnyebbültem. Őszintén elmondtam mindent, megbíztam a lányban, aki hasznos tanácsokkal látott el. Cserébe igyekeztem megnyugtatni, mikor elkezdte tervezgetni, hogy hány macskával öregszik meg.

Volt már veled olyan, hogy az egyik pillanatban még nyugodtan kavargattad a teádat a büfénél, élvezve, hogy nem kell ma már többet vízbe ugranod, de egy másodperc múlva minden a feje tetejére állt? Na, velem pontosan ez történt meg.

Azzal kezdődött az egész, hogy Natalie szó szerint berontott a büfébe, ahol kényelmesen pletykáltunk a csapattársammal, mögötte kifulladva lépkedett Tatiana, akinek ráadásul nem az erőssége a futás. Ez a jelenet már önmagában meglepett, hát még az, ami utána jött! Natalie csípőre tett kézzel, vöröslő fejjel és fújtatva rám nézett, mire egy kicsit hátrahőköltem. Valami nagyon rossz történt.

- Készen állsz a rövidprogramra? - kérdezte tőlem. Köpni-nyelni nem tudtam, nem értettem, mire céloz. Először nem mertem válaszolni, szerencsére megérkezett Tatiana, aki elmagyarázta, mi is volt a helyzet.

- Aleksandra nem tud vízbe ugrani, mert rosszul lett. Tatyana most ápolja. Te vagy a tartalék - lihegte, még mindig kifáradva a futástól. Natalie a ,,beteg" szóra megforgatta a szemét.

- Vagyis vízbe kell ugranod a helyén. Gyertek, hamarosan bemelegítés - mondta Natalie, és elindult. A másik edző egy sóhajtás után követte, és lassan mi is szedelődzködni kezdtünk.

- Te jó ég, rövidprogramozol! Életedben először, de aranyos! - vigyorgott Alla, és azt hiszem, nosztalgiázott egy kicsit az ő elsőjéről. Visszaértünk. Aleksandra az öltöző padlóján feküdt feltett lábakkal, és a fejéhez szorított egy vizes törülközőt. Nem is nézett ki szörnyen, fogalmam sem volt, mi baja lehetett.

Nem is fogtam fel teljesen ezt az egészet, inkább csak az érdekelt, hogy hogy lehet valaki ennyire gyenge. Én majdnem beleájultam a vízbe, lázas is voltam, mégse mutattam ki, ráadásul még egyszer vízbe kell ugranom. Akármennyire is rosszul vagyok, én akkor is megcsinálom azt, amit kérnek. Csak azért, mert akarom. Egyszerűen idegesítenek ezek az emberek. Nem egyszer ugrottam lázasan vízbe, mégis túléltem. Vagy amikor meghúztam a lábam, és a járás is gondot okozott, mégis bementem, és megcsináltam. Senkinek se szóltam, nem akartam, hogy kivegyenek, gyengének tituláljanak. Sebaj, kárörömködtem egy kicsit. Így nagyobb esélyem van bebiztosítani a helyemet itt is. Azt meg, ha utál, túlélem. Láttam Natalie-n is, hogy nem tetszik neki ez az egész.

Villámgyorsan átvettem a bemelegítős fürdőruhámat, pedig már elraktam a táska mélyére, mondván, úgyse kell már ma. Hát, ezt benéztem.

Éreztem, hogy nem vagyok toppon, a fáradtság úrrá lett a testemen. Igyekeztem minden erőmet beleadni, hogy ne bánják meg a lehetőséget. Jól tudtam, hogy ez rengeteget számít. A legrosszabb dolog ilyenkor átállni, hogy ne túléld a kűrt, hanem legyél kecses és dinamikus. Hazudnék, ha azt mondanám, élvezettel csináltam. Igazából a hátam közepére kívántam az egészet, de be kell futtatnom a karrierem.

Megkaptam Aleksandra ruháját, amiben versenyzett volna. Kicsit nagy volt a hátánál, de túléltem. Ez a kűr dressz is nagyon szép, igaz, a kék jobban passzol hozzám, de erre sem lehetett panaszkodni. Színes alakzatok borították az egészet, természetesen neonban és rengeteg kővel kirakva. Nem szeretem a rózsaszínt, de itt kifejezetten tetszett az összképben.

Lehet, hogy nem tűnik nagy dolognak ez az egész, elvégre tartalék vagyok, tudok mindent, mindenki azt gondolja, aki nem konyít a sporthoz, hogy simán megy minden, pedig nem. A tartalékversenyzőkre nagyon ritkán van szükség. Csak úgy csinálja az ember a csapat mellett, teljesen egyedül, tudva, hogy úgy sem áll be. Ráadásul még az is nehezített a helyzetemen, hogy csak egyszer gyakoroltam a többiekkel együtt, úgy, hogy én álltam Aleksandra helyén, a bemelegítésnél, de ez édeskevés. Összességében, alig ismertem ezt a kűrt. Így még nagyobb kihívás elé néztem.

Mi indulunk elsőnek, bár jobb is hamar túllenni rajta. Összesen kilenc csapat versenyzik rövidprogrammal, ami igazából nem is annyira sok. A váróteremben ugráltunk, mindjárt mi jövünk. Alla megszorította a kezem biztatásképp, ami különösen jólesett.

Leszegett fejjel bámultam az előttem lévő lábát, és füleltem Maria számolását. Teli szájjal vigyorogva vonultam a többiek után. Letérdeltem a helyemre, a partra, és vártam a sípot. Szaporán vettem a levegőt. A gyomrom összezsugorodott, hallottam, ahogy a torkomban dobogott a szívem. Életem

legelső rövidprogramja. Kevesen mondhatják el magukról, hogy tizennyolc évesen már itt tartanak. Ebben a számban csak a legjobbak vannak, kik legalább húsz év tapasztalattal rendelkeznek. Megszólalt a zene. Megcsináltam a parti részt, ami csak karból állt, így nem volt túl nehéz. Amint beértem elsőnek a vízbe, egyből feljöttem. A kezemmel tartottam magam, és vártam, hogy összefogjanak alattam. Rátámaszkodtam a két ember fejére, és elrúgtam magam. Imádtam az érzést, mikor a levegőben szállok hat méter magasan, s alattam csak a víz van. Minden egyes karnál őrült tempóban szívtam magamba az oxigént, így is alig bírtam ki. Nem rosszabb, mint a szóló, mivel én vagyok fent a legtöbbet a dobások miatt. El sem hiszem. Megcsináltam az első rövidprogramomat! Mintha csak pár másodperc lett volna az egész, eltűnt minden félelmem, csak csináltam a dolgomat. Miután kimásztam a vízből, kezdtem érezni, hogy azért nem oké minden. Sápadt voltam, és alig éltem, pedig a kűr közben olyan könnyednek éreztem magam. Csak azt kívántam, hogy minél előbb szedjék ki ezeket a csatokat a hajamból, és végre bebújhassak az ágyba. Alla jól megölelgetett, ami egy csöppet javított a hangulatomon. Már csak az eredményhirdetés, utána végre mehettem haza!

Felsorakoztunk a csapatruhánkban, pontban hat órakor. Itt nem volt felvonulás, csak a várószobában kellett mindenkinek ülnie, és ha szólították, akkor mehetett ki. Nem voltam elkeseredve, szólóban második lettem, csak a Japánok előztek meg. Tatiana is örült, bár tudtam, hogy kemény időszak vár rám, hiszen a nehézség lehúzta a pontjaimat. A rövidprogramot megnyertük. Sajnos Aleksandra is kapott érmet, mivel le volt nevezve, de én úgy gondoltam, nem érdemelte meg. Plusz, biztos voltam benne, hogy egy életre megutált, bár nem én tehettem arról, hogy nem indult.

Az első kűr egy kategóriában, mindig emlékezetes. Sajnos nem tudtam nosztalgiázni ezen egy kicsit, minél előbb a hotelszoba kényelmetlen párnái közt akartam lenni. Elkaptam valamit. A homlokomra tettem a kezem, tűzforró volt. Csak remélni mertem, hogy holnapra már kutya bajom se lesz.