25

2017. április 22.

Kína, Taiyuan 

Még az ébresztő előtt kipattant a szemem, fél hétkor. Első dolgom volt, hogy a kezembe vettem a telefonom, és találomra felmentem egy Forma-1-es hírportálra. Természetesen a kezdőlapon virítottam. Végigolvastam a cikket, amihez még képet is mellékeltek. Meg kell mondjam, elég jól elkapták a pillanatot, nem úgy tűnik mintha csak egy apró puszi lett volna. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy nem ismertek fel. A csapatból egyedül Allánek van ,,híresebb" élete, számtalanszor összetűzésbe került a médiával. Ha még egyszer meglátnak, minden bizonnyal fel fognak ismerni. Óvatosnak kell lennem, de tudtam, hogy amint a Forma-1 közelébe megyek, minden világos lesz. Addig is, kérek pár tanácsot a szomszéd szobában a még alvó lánytól.

- Elena, normális vagy? Ébresztő előtt felkelni? - morogta félálomban.

- Nagyon fontos, ebben csak te tudsz segíteni - rázogattam a vállát. Összehúzta a szemét, és megdörzsölte. Mellesleg, neki gyönyörű az írisze, mindig is irigyeltem azt a zöldeskék árnyalatot. A szőkésbarna, melírozott haja össze-vissza állt, látszott, hogy nem aludt valami kiadósat.

- Menjünk át, hogy Maria legalább tudjon aludni - forgatta a szemét, és átsétáltunk oda, ahonnan jöttem. Gelena már fent volt, a telefonját nyomkodta. Az érkezésünkön nem lepődött meg, de pár másodperccel később felkiáltott.

- Basszus Elena, te miért vagy a címlapon egy pasival? Most néztem a Cosmopolitant - hüledezett. Na, igen. Sajna pár pletykalapba is bekerültem.

- Elmagyarázom - sóhajtottam, és elmondtam minden részletét a tegnap estének. Mindketten nagyot néztek.

- Hogy ti mennyire szerencsétlenek vagytok, meg sem lepődöm - forgatta a szemét Gelena.

- És? Milyen volt a csók? Jól csókol? - jött lázba Alla, akit az sem zavart, hogy csak egy puszi csattant el.

- Már mondtam, hogy csak a barátom, nem több - szögeztem le.

- Tekints el ettől a ténytől, és mondd már, hogy milyen volt! - nézett rám Alla.

- Rendben - sóhajtottam - annyira nem volt rossz, sőt. Kifejezetten jó volt, bár nem a legjobb.

- Szóval olyan középszint - mutatta a kezével. Életemben nem hittem volna, hogy egy ilyen beszélgetésnek leszek a főszereplője.

- Pletykarészleg, ideje lenne hajat csinálni - jött át a másik szobából Maria. Mivel az uszodában nem lehet, ezért kénytelenek vagyunk itt megcsinálni a versenyhajunkat. Bevonultunk a fürdőszobába, és kezdődhetett a szenvedés. Gyorsan megfésülködtem, és leültem a székre. Kipakoltunk minden kelléket. Egyedül sokkal macerásabb megoldani, hogy stabil legyen a konty, így a három lánnyal egymásét csináltuk. Felszisszentem, amikor Gelena konkrétan kitépte a hajamat a fésűvel, pedig ezt az érzést már igazán megszokhattam volna. Két befőttes gumival rögzítette a copfot, majd a tükörben ellenőrizte, hogy az állam vonalában van-e. Szerencsére igen, nem bírtam volna ki még egyszer ezt a szenvedést. Három tincsbe fonta a hajam, és elkezdte feltekerni. Folyamatosan nyomta bele a kontytűket, amik a fejbőrömet karcolták véresre. Mire kész lett, már nem éreztem a fejem. Rajtam volt a sor, az övét is megcsináltam, mellettünk Maira és Alla is végzett, vagyis jött a zselézés. Felforraltunk egy kis vizet, és egy törölközővel a nyakamban várakoztam. Megéreztem az

összekeverhetetlen érzést, amikor a forró zselatin érintkezik a hajammal. Undorító, utálom, ráadásul még rettentő büdös is. A törölközővel a lefolyó cseppeket törölgettem. Mindenkinek megcsináltuk, csak három zacskónyi kellett, plusz még maradt egy kicsi. Amikor megszáradt, elkezdtem lekaparni a fülemre száradt részt. Említettem már, hogy utálom ezt? Nem tudtam egyenesen nézni, se fordítani a fejem, meg kell várni, mire megszárad és kilazul. Átöltöztünk csapatruhába, felvettük a fürdőruhát, a bemelegítőset, bár délelőtt csak én ugrok vízbe. A szólók tizenegy órakor kezdődnek, a csapat pedig este hat órakor. Holnap a rövidprogram van, amiben ugye én nem vagyok benne, ezért pihenhetek.

Nyolc órakor már a busz felé sétáltunk, ami elvitt minket az uszodához. Elég kómás fejjel ült mindenki a helyén. Amint beértünk, a három edzőt elhívták egy egyeztetésre, vagy tudom is én mire. A lényeg, hogy senki se tudta, merre menjünk fel az uszodatérbe. Végül egy nő megsajnált minket, és megmutatta az öltözőket. Mindenki lepakolt, és engem már el is hívtak a bemelegítésre. Időközben Tatiana megtalált minket, és bekísért a medencéhez. A lányok felmentek a lelátóra, ahova még nem engedték be a közönséget. Maga az uszodatér hatalmas volt. Kétoldalt húzódtak végig a lelátók, középen az ötven méteres medence, mögötte pedig egy kis helyen edzőrész a szárazföldön. A világon a zselézés után a legrosszabb érzés kész kűr hajra felvenni az úszósapkákat. A csapatsapka túl vékony, ezért alá kell még egy, hogy ne szúrja át a tű az anyagot. Tatiana segített feladni. Úgy éreztem, mintha minden irányból összenyomnák a fejem. Az orrcsipeszt felraktam az orromra, és a medence széléhez álltam. A lábfejem beleért a vízbe, ami körülbelül huszonhárom fokos lehetett. Nem értettem, hogy miért hűtötték le ilyen hidegre, régen rossz, ha már a lábujjaim fáznak. Egyáltalán nem akartam belemenni, de sajnos muszáj. A bemelegítést utálom a legjobban. A sapka szorít, folyik le a zselé a hátamra, mivel a vízben feloldódik, és tömegnyomor van a medencében. Tatiana intett, hogy menjek már, így elrugaszkodtam a széléről. Egyből kirázott a hideg, amint beleérkeztem. Mintha jeges lenne, csodálkozom, hogy nem fagyott még be. Persze, ez erős túlzás, de abban a pillanatban tényleg ezen gondolkodtam. Úsztam pár hosszt bemelegítésnek. Ilyenkor kis részekben szoktuk átnézni a programokat, csak hogy meglegyen. Arra koncentráltam, hogy ne fulladjak meg. Véget ért a kínkeserves háromnegyed óra, még harminc perc a kezdésig. Dideregve másztam ki a vízből, és követtem Tatianát. A hajamat szerencsére nem kellett újra csinálni, a víztől meglazult a konty. Ráadásul nem is kell nagyon sietnem, hatodiknak indulok a hatból. A China Open nem a legnagyobb versenyek közé tartozik, nem is szokott sok induló lenni, ellentétben a Japan Opennel, ahol egy kontinensnyi ország megméretteti magát. Nem szoktunk erre a versenyre jönni, kétévente egyszer rendezik meg. Bár, így legalább eljutottam Kínába, régi vágyam volt megtekinteni a várost. Az öltözőbe érve egyből elkaptak a dísz berakására, Natalie elég ijesztő volt a kezében megannyi hullámcsattal hadonászva. A fejemre egy fehér, virág alakú dísz került végül, amely a kontyomat is befedte. Natalie olyan erővel nyomkodta bele a fejembe a csatokat, biztos, hogyha kibontom a hajam, az egész fejbőröm karcos lesz. A ruhám vékony pántos volt, ami azt jelentette, hogy nincs befedve a háta, hanem csíkok futnak rajta. Ez a megoldás sokkal szebb, de kényelmetlenebb is. Igaz, a kűr közben a zavaró ruha lesz a legkisebb gondom. Mellesleg, nem panaszkodhattam, gyönyörű volt. Az egész fehér színű, letisztult, nem az az agyonflitterezett. A széleinél és a két oldalán sötétkék, csipkés minta futott végig, a mellkasomon díszesebb formában. Csak a mellemnél volt kikövezve, a csipkesor alatt. Pozitívum, hogy nem volt rajta csat, ezért nem tud leesni rólam. Volt már rá példa, hogy kűr közben a csapattársamnak kioldódott, és a víz alatt próbáltuk megoldani. Természetesen ez ebben a kategóriában már nem lehetséges, annyira figyelnek, de utánpótlásban vicces volt. A sminkemet Alla csinálta meg, a szememre került egy tonnányi ezüstösen csillogó szemhéjpúder, a szemöldökömig felért. A bírók nem egy méterre ülnek tőlünk, lehet, hogy ez a tévéből nézve soknak tűnik, pedig ez az a mennyiség, ami észrevehető olyan távolságban. Highlighter is került rám bőven, az arcom eszméletlenül csillogott. Ilyenkor szoktam igazán szépnek érezni magam. Azért valljuk be, nem mindennapi látvány díszes fürdőruhában és hajban, plusz tonnányi sminkben, ami nem hétköznapi, de az összképhez passzol.

Tizenöt perc a kezdésig, vagyis én körülbelül harminc perc múlva kerülök sorra. Tatiana kiengedett Danielhez, aki időközben már a lelátón ücsörgött. Az edzőm csak annyit szabott meg, hogy a kezdésre érjek vissza. Írtam az ausztrálnak, hogy jöjjön a folyosóra. Felvettem az egyenköntöst, és kisétáltam. A tér üres volt, de nem is bántam. A telefonját nyomkodta, de amint meghallotta a lépteimet, felnézett. Látszott, hogy alaposan megdöbbent.

- Hű! - csak ennyit bírt kinyögni. - Gyönyörű vagy - mosolyodott el pár pillanat múlva.

- Köszi - fogadtam a bókot.

- Hányadiknak indulsz? - kérdezte, miközben a falnak dőlt.

- Hatodiknak, a hatból, szóval egy ideig még várhatsz - húztam a számat.

- Hidd el, elleszek. Máskor is jövök, itt rengeteg a szépség - nevetett. Egy furcsa nézéssel ajándékoztam meg, de vettem a lapot.

- Ja, hogy te nem is azért jössz, hogy engem láss, hanem a jó csajokért? - húztam cinikus mosolyra a számat, miközben végig tartottam a szemkontaktust.

- Ne féltékenykedj, te vagy a legszebb - ölelt át fél karral. A zsebembe csúsztattam a kezem, mire megéreztem a gyűrűmet, amit még a reggel sebtében vágtam be oda, mert elfelejtettem levenni. Szerencse, hogy eszembe jutott.

- Megkérhetlek valamire? - kérdeztem. Belenéztem a csokoládébarna íriszeibe, és furcsa érzés fogott el.

- Persze. - Valószínűleg valamilyen komolyabb dologra számított, legalábbis az ő szemszögéből. Ez a gyűrű annyira hozzám nőtt. Átvészeltem vele azt az időszakot, amikor eltört a lábujjam, ott volt, amikor ez az egész Lewisos ügy volt, és most is itt van. Kár, hogy nem lehet rajtam a vízben, bár biztos, hogy elhagynám.

- Vigyázol erre? Úgy kezeld, mintha az életed lenne. - Előhúztam az ékszert, és a kezébe nyomtam. Egy ideig érdeklődve forgatta, majd elrakta.

- Rendben.

- Köszi - mosolyodtam el. Egy kis ideig hallgatott, majd feltett egy kérdést.

- Még mindig nem izgulsz? - nézett rám érdeklődve.

- Nem, vagyis de, de nem magától a versenytől félek, hanem attól, hogy belefulladok - nevettem, pedig nagyon is komolyan gondoltam.

- Ha belefulladsz - kezdte Daniel, a tőle megszokott ,,komolysággal" - én utánad ugrok, és megmentelek - ecsetelte a tervét.

- A lelátóról? - húztam fel az egyik szemöldököm, ugyanis az uszoda és a nézőtér között van egy legalább három méter hosszú part.

- Részletkérdés - legyintett, és ezzel le is tudta a témát.

- Vissza kell mennem - sóhajtottam pár perc után. Olyan gyorsan eltelt ez az idő, bezzeg amikor várni kellett a sorra kerülésre, csigalassúságúnak éreztem.

- Sok sikert, szurkolok! Egy szerencse puszi? - mutatott az arcára, és felém hajolt.

- De én versenyzek - néztem rá furán, mire megrántotta a vállát. Úgy tűnt, komolyan gondolta, így egy puszit nyomtam az arcára. Elégedetten elvigyorodott.

- Hogy lehet az, hogy én jobban izgulok miattad? - nevetett, a megszokott, harminckét fogas vigyorával.

- Hidegvér - vontam meg a vállam. Igyekeztem elrejteni a mosolyom. - Tényleg mennem kell, megölnek, ha elkések.

- Rendben, sok sikert! - ölelt meg, és utamra engedett. Visszatértem az öltözőbe, szerencsére pontosan. Csak az edzők sürögtek-forogtak, hogy miért, azt nem tudtam. Gondoltam, a csapat már felment a lelátóra. Átsétáltunk a bonyolult folyosórendszeren a várószobába. A biztonság kedvéért elraktam még egy orrcsipeszt a zsebembe. Csak a köntös és a papucs volt rajtam. Leültem a padra, szemben a tévével. Ez az a helyiség, ahonnan kisétálva egyből a lépcső lábához érkezünk, vagyis innen indulunk. Fapadok voltak kihelyezve a versenyzőknek, és egy hatalmas tévé, amin a közvetítés ment. Tatiana leült mellém, én pedig kész voltam elunni az életem. Eldöntöttem, hogy megcsinálom, még ha belefulladok is. Sokkal jobb félholtan, de büszkén kijönni a vízből, mint elkeseredve.

- Figyelj, hogy a lábadat mindig feszítsd át, meglegyenek a pozíciók. A kiszúrok nagyon sok pontot hoznak, ezért jól kell megcsinálni - magyarázott Tatiana. Felállt a másik oldalamról az amerikai lány, aki ötödikként indult. Az edzőm intett, hogy kezdjem el bemelegíteni magam, hiszen kötött izmokkal nem lehet megcsinálni. Érdekes, hogy egy szempillantás alatt végzett előttem a lány. Felraktam az orrcsipeszt, és mélyen kifújtam a levegőt. Odasétáltam a falhoz, ami mögül, ha kilépünk, egyből a medencéhez kerülünk. Lepergett előttem Tatiana összes tanítása. Behunytam a szemem, és egy sóhajtás közepette kisétáltam a fal mögül. Visszajött az ötödik induló. A három edző felállt a partra. Gyorsan elkaptam Tatyana pillantását, aki már ott állt. Aprót bólintott, ami azt jelentette, hogy ügyes legyek. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom összeszűkült, de túlélhető volt. Tudtam, ha megszólal a zene, minden aggodalmam elszáll. Odaálltam a lépcső aljára, és vártam.

- Solo number six! - mondták a bemondóból, és intett a parti bíró, hogy mehetek. Leszegtem a fejem, és arra koncentráltam, hogy ne bukjak orra. Felemeltem az állam, de nem mosolyogtam, nem lehetett. Így volt megbeszélve, mert maga a zene komor hangulatú. A kezemet megfeszítve csináltam végig a jó kis spárgás bevonulást. Kicentiztem, hogy pont a partvonalhoz érjek. Erre nagyon kell figyelni, ha rossz helyre állok fel, akkor elrontom a beugrást. Beálltam a kitekeredett, igen kényelmetlen pozíciómba, és vártam a sípot. A fejem felemeltem. Csak bámultam, de nem néztem. A gondolataimat próbáltam rendezni, és a légzésemet. Igyekeztem minél több levegőt szívni. A szurkolók hangja csak távoli zörej volt. Sípoltak, elkezdődik. Megszólalt a zene, a könnyű ütemek beborították a teret. Azonnal reagáltam. A parti rész után elegáns fejest ugrottam. Éreztem, ahogy a hajam oldódik, a hideg átjárja a testem, a víz fullasztó hatását, ahogy körülvesz. Megnyugtató volt a kinti zsivaj után a csend. Basszus, csend! Hol van a zene? A beugrás felverte a vizet, ami miatt nem hallatszódott az ütem. Már értettem, hogy miért nem jöttünk ide eddig se. Nincs egy normális víz alatti hangszóró? Épphogy a víz felszíne alatt maradtam. Amint lecsillapodtak a hullámok, halkan, de lehetett hallani valamit. Beálltam a kiszúrhoz, és egy pillanat alatt végre is hajtottam. Nem éreztem annyira magasnak, de ezt úgy is a felvételek döntik el. Van, amikor hibásan ítélünk meg innen valamit a vízből, de ezen nem is tudtam sokat gondolkodni. Megvolt az első kitaposás, ahol igyekeztem minél több levegőt a tüdőmbe szívni. Az első láb még nem is volt olyan vészes, de utána pár kar, és újra le kellett mennem. A fogamat összeszorítottam, mindkét lábamat teljes egészében átfeszítettem. A tüdőm szorított, öklendezni kezdtem. Próbáltam levegőt venni a víz alatt, de lehetetlenségnek bizonyult. Újabb láb után újabb kiszúr. A forgást nem szabad elrontanom. Lesüllyedtem a felszín alá, és ami a legrosszabb ilyenkor, hogy nem jöhettem fel. Élőhalott állapotban csináltam meg az elemet, ami nem sikerült annyira magasra, mint edzésen, de nem vészes, és a forgás viszont tökéletes lett. Kis fekete körök táncoltak a szemem előtt, nem éreztem a lábam, mintha súlytalan lenne. Tudtam, hogy nem engedhetem el magam. Rettentően fájt, a kezem égett a sok munkától, kitoltam a vertikálist, amennyire csak tudtam. Csak a zenére figyeltem és a lábamra, arra, hogy mindent ütemre csináljak. Már nem tudom, hogy hogy éltem túl, de sikerült. Hatalmas műmosollyal az arcomon elkezdtem kifelé úszni. Kedvem lett volna elsírni magam, akkora traumának hatott ez az egész. Alig bírtam kievezni a part felé, szédültem, forgott a világ. Azt hittem, menten elhányom magam, kedvem lett volna meghalni. A végtagjaim zsibbadtak, a tüdőm hasogatott, de túléltem. Sikerült. Lehúztam az orrcsipeszt, és próbáltam visszaállítani a légzésemet. Az oxigénhiánytól a fejem is megfájdult. Amikor kimásztam a létrán, azt hittem, visszaesek, nem bírtam megtartani magam. A járás is nagy erőfeszítésnek bizonyult, de túléltem, ez az egy szó lebegett a szemem előtt. Ó, te jó ég, még fel is kell menni az eredményekért. Nem mentem még oda az edzőkhöz, mert máris szólítottak. A lábamon mintha ólomsúly lenne, alig bírtam felemelni. Műmosollyal az arcomon vártam a pontjaimat, a sírógörcs kerülgetett. Tudtam, hogy nagyon kemény a mezőny, legalábbis számomra. Egy tizennyolc éves lányt elindítani a felnőtt szólókban eléggé kockázatos. Ahhoz nagyon jó kűr kell, hogy megverje a tapasztalt huszonéveseket. Igen, mert csak őket indítják, rajtam kívül. Van, aki több mint öt év tapasztalattal rendelkezik, mint én. A kűröm nem volt a legerősebb, ezért kellett, hogy a végrehajtás pontszáma felhúzza. Oldalra néztem, a lelátókra, ahol megpillantottam az ausztrált. Állva tapsolt, és szélesen mosolygott. Feltartotta a hüvelykujját, amint észrevette, hogy őt nézem. Mégse volt szükségem a segítségére. A pontszámra nem figyeltem, felesleges lett volna, hisz fogalmam sincs, hogy előttem mennyit kaptak. Integettem, és lesétáltam, ahol az edzőim már vártak. Tatiana arcán határtalan büszkeséggel, amolyan ,,az én tanítványom" fejjel nézett. Még a mindig komoly Natalie is halványan elmosolyodott, aki amúgy ellenezte az indulásomat. Szerinte még nem kellett volna bedobni a mély vízbe, a felnőtt szóló kategóriába, de már úgy is mindegy. Tatyana magához ölelt.

- Jól van - veregette meg a hátamat elérzékenyülve. Meglepődtem, az amúgy mindig szigorú és szívtelen edzőn. A szemébe néztem, amiből mérhetetlen büszkeséget olvastam ki. Szerintem Natalie se bánta már, hogy meggyőzték arról, hogy elinduljak.

- A nehézségen még javítanunk kell, de rendben lesz, szép volt - rakta a vállamra a kezét a vállamra Tatyana.

Visszamentünk a váróba, ahol a csapattársaim vártak. Mindenki a nyakamba ugrott, és gratulált. A gombóc a torkomban megmaradt, csak épp az örömtől volt sírhatnékom. Eszméletlenül jó érzés, amikor a szinkronúszás legnagyobb alakjai, lásd Svetlana és Natalia, gratuláltak nekem. Ha nem is lesz meg az első hely, én mindent megtettem, és büszkék rám. A dobogó biztosnak mondható legalább.

Kiszedtem a fejdíszt, és a bemelegítős fürdőruhát a hajszárító alá nyomtam. Addig újrazselézték a hajam, mert a dísz miatt egy része lejött. Felvettem a nyirkos dresszet, ami nem volt a legkellemesebb érzés, meg minden más csapatcuccot. Szerencsére szabad utat kaptam, fél tizenkettőkor már a lelátók felé sétáltam. A közönség nagy része elment, hiszen a bemelegítés csak háromkor, míg a rövidprogram ötkor veszi kezdetét. Tatyana adott ételt, amit majd meg kell ennem, mert nem tudta, hogy mikor érek vissza. Amint megpillantottam a folyosón Danielt, azonnal a nyakába ugrottam.

- Ügyes voltál! - ölelgetett meg. - Látod, nem is kellettem!

- Szerencsére - nevettem. Elfelejtettem, hogy szárad a hajam, és a vállára döntöttem a fejem. Csak akkor esett le, mikor felemeltem, és egy ragacsos folt maradt a helyén.

- Bocs - szabadkoztam.

- Semmi baj. Ez amúgy micsoda? - vizslatta a fejemet.

- Étkezési zselatin - válaszoltam. A mutató ujjával megbökte a hajamat, majd mikor konstatálta, hogy ő is nyálkás lett, undorodva kente belém.

- Fúj, vidd innen - löktem el magamtól a kezét.

- Te már olyan vagy, neked nem mindegy? - kontrázott, és csak azért is a melegítő felsőmbe törölte az ujját. Elsétáltunk a kiürült lelátóhoz, és leültünk az első sorba. Elővettem a fehérjés löttyömet, amit mellesleg utálok, de muszáj volt meginnom. Nyers tojásfehérjéből és valamilyen porokból állt, undorító, de hatásos. Érdeklődve nézte a fintorgó arcomat, miközben az italt ráztam.

- Ez micsoda? - kérdezősködött.

- Fehérjés valami, de borzalmas. - Mutattam, hogy szagoljon bele, amit ő meg is tett.

- Jézusom, ezt komolyan meg kell innod? - húzta a száját.

- Sajna - mondtam, és lehúztam a löttyöt. Közvetlenül utána bekaptam egy szőlőcukrot, hogy ne maradjon a számban a borzalmas íz. Enni még nem tudtam, túlságosan hányingerem volt, még a kűr miatt. A sokadik, értelmetlen beszélgetésünk közepén megszólalt a telefonja.

- Bocsi - tátogta, miközben a füléhez szorította a mobilt. Érdeklődve néztem rá, hogy mégis ki hívhatja ilyenkor, bár biztos csak a csapat. Annyit vettem észre, hogy egyre idegesebben beszél, ezért nem akartam zavarni. Időközben Alla is feljött, és leült mellém. Amíg mi oroszul veséztük ki a mellettünk ülő barátomat, ő vadul gesztikulálva úgy hadart, hogy hiába tudok angolul, alig értettem. Mellesleg, az is elvonta a figyelmemet, hogy Alla elkezdett elméleteket gyártani, miszerint hogyan fogom meghódítani az ausztrált. Inkább ráhagytam az egészet, szerencse, hogy legalább Daniel nem értette. Pár perccel később lerakta a telefont, de még el sem köszönt. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem mertem megkérdezni, ki tudja, lehet magánügy. Addig gyorsan bemutattam egymásnak őket.

- Dani, ő itt Alla, a csapattársam. Alla, te már úgy is hallottál róla - legyintettem. Az ausztrál biccentett, és elkezdtünk beszélgetni mindenféléről. Sajna vissza kellett indulnunk. A hasam már nem is a kűrtől, hanem a nevetéstől fájt. Ők ketten annyi hülyeséget beszéltek össze, hogy azon gondolkodtam, inkább letagadom őket.

A szokásos bemelegítős rituálé megtörtént, újból lefagytak a végtagjaim. Érződött rajtam a fáradtság, de mivel mindenhol én ugrok, ezért sokkal több levegőm van. Átöltöztünk a kűr dresszbe, és megcsináltuk a hajunkat is. Csak az vigasztalt, miközben szurkálták a fejemet, hogy a többiekkel ellentétben én este kimoshatom. Holnap ráadásul Daniel sem lesz itt, és a programom annyiból fog állni, hogy a lelátón, esetleg valamelyik pihenőszobában heverészek, és élvezem a napot. Sajna addig még túl kell élni egy kűrt és egy eredményhirdetést.

Nyolc csapat indul a kategóriában. Oroszország harmadiknak indul, nem is olyan rossz, legalább nem az utolsók között. Jobb hamar túl lenni rajta. Mellesleg, beteljesült az álmom. Versenyezhetek az angyalszárnyas dresszben. Ez volt az olimpián is rajtuk, egyszerűen gyönyörű, imádom. Az alja sötétkék színű, a mellkason egy fehér csillag van, aminek a közepén egy hatalmas kő. A hátulján két fehér szárny található a testszínű anyagon. Az egész ki van kövezve, messziről is látványosan csillog. Illik a zenéhez, ami inkább hasonlít egy csata aláfestéséhez, de annyiból jó, hogy nem kell mindig mosolyogni. Nekem még mindig furcsa érzés az, ha nem vigyorgok a kűr közben, hanem mérges fejet vágok. Egyszerűen nem tudom megszokni. Maga a kűr is gyönyörű, a rengeteg technikai elemmel igazi kihívás megcsinálni.

Egy pillanat alatt eltelt tíz perc, és azon kaptam magam, hogy a bevonuláshoz készülődünk. Te jó ég, én erre még nem készültem fel! Becsúsztattam a fürdőruhámba egy pót orrcsipeszt. A csapatprogramoknál mindig viszünk egy tartalékot, hiszen nagy az esélye, hogy leverjük egymás orráról. Szólítottak. Csak túl kell élnem, ezen a héten már csak most kell vízbe ugranom, kibírom. Beálltam a helyemre, a külső sorba, harmadikként. Mögöttem Maria beszámolt, és megkezdtük a bevonulást. A lépcsőn leszegett fej, de amint felértünk, előre néztünk. Megcsináltuk a parti részt, ami igazából semmi extra, csak az ég felé emeljük a kezünket. Az első sor négy embere leült, és kifelé nézett. A hátsó soron a két szélső ember kihajolt, középen pedig egymás mögött álltak. Mivel én ugrottam, ezért legelőre kerültem. Megszólalt a síp. Furcsa, de egyáltalán nem izgultam. Meghallottam az ismerős ütemeket. Nem vártunk sokat, feltérdeltünk, és máris a vízbe ugrottunk. Nem tudtam figyelni arra, hogy éppenséggel a víz konkrétan jeges, egyből a felszínre úsztam, és vártam a többieket, hogy összeálljanak. Ráálltam a kezükre, közben szívtam az oxigént, kiélvezve, hogy csak nekem jár ilyenkor. Megfogtam a két fejet, azokét, akik összefogtak, és egy pillanat alatt ellöktem magam. Szárnyaltam a levegőben, imádtam ezt az érzést. Épségben a vízbe érkeztem, minden jól sikerült, a lányok nagyon magasra megdobtak. Svetlanán keresztül visszahúztam magam a helyemre, hogy időben felérjek. A véget nem érő lábak eltörpültek az emelések mellett, sokkal jobban elfáradtam bennük, még úgy is, hogy a fejem kint volt. Már nem is emlékszem, hogy sikerült megtalálnom mindkét lábat, amibe bele kellett kapaszkodnom, és kitolni magam. Kétszer is. Aztán a közepén jött a feketeleves. A teljes testsúlyomat a kezemmel kellett megtartanom. A lábamat a vállamhoz szorítottam, az egész testemet úgy meg kellett feszítenem,

mintha egy betonoszlop lennék. Csak így tudtak ellökni a többiek, hogy meglegyen a forgás. Utána meg a hátam kapott hatalmas terhelést, bölcső pózban forgattak, de nem foghattam meg a lábam. Mindössze két talpon, mely a derekamnál volt, azon kellett egyensúlyoznom. A kűr hátralévő részében ugyan nem csúsztam ki az ütemből, de teljesen meg voltam halva. Alig bírtam felemelni a lábamat, a kezem egyszerűen nem tartott. Csak akkor éledtem fel, mikor kitapostunk, és elhalkult a zene. Egyből feljöttem a felszínre, majd újra lesüllyedtem. A felszabadultság érzése öntötte el az egész testemet, sírni lett volna kedvem a megkönnyebbüléstől. Végre vége, hivatalosan is túléltem a China Opent. Kimásztunk a vízből, és felsétáltunk. Szerencsére nem kellett a saját súlyomat megtartanom, bátran kapaszkodtam a mellettem álló Mariába. Szinte biztos, hogy megnyertük. Ha szinkronhiba is volt benne, a nehézségi szintje felhúzza az egészet. Tatyana magához ölelt, mikor visszajöttünk.

- Mondtam én, hogy nem hiába raktunk bele - veregette meg a vállamat, sírástól elcsukló hangon, majd elengedett. Feltűnt, hogy előre sietett, míg mindenki lassan sétált az öltöző felé.

- Mi van Tatyanával? - kérdeztem Natalie-tól, aki velem együtt sétált a sor végén. Ha akartam volna, se tudtam gyorsabban menni. Az is kihívásnak bizonyult, hogy ne essek össze.

- Csak elérzékenyült - legyintett, mintha ez olyan természetes lenne.

- Miért? - kérdezősködtem tovább, bár nem hittem, hogy választ kapok. Tatyanának köztudott, hogy nincsenek érzései, még mosolyogni is ritkán látom.

- Mert a lányára emlékeztetted - mondta, és otthagyott az öltözőben, mert időközben visszaértünk. Nagyot néztem erre a kijelentésre, de nem tudtam rajta elgondolkodni, ugyanis egy őrült ausztrál ugrott a nyakamba. Inkább meg se kérdeztem, hogy egyáltalán hogy jutott be. Igaz, vele együtt mások is bejöttek, köztük Svetlana férje is. Senkit sem zavart, hogy amúgy ez egy lányöltöző.

- Nagyon ügyes voltál! - ölelt magához Dani. A fejemet a mellkasához szorította, amit meg is bánt, mert egy pillanat alatt elengedett. A pólóját immáron még egy vizes-zselés folt tarkította.

- Köszi - mormogtam, mielőtt elengedett.

- Basszus! - nézegette a felsőjét, mire kegyetlenül kinevettem.

- Gratulálok - nézett rá Allára, aki odajött hozzánk.

- Mikor lesz az eredményhirdetés? - kérdezte az ausztrál.

- Tíz perc, nem több, utána lehet menni.

- Jó, akkor még maradok.

- Gondolom mész vissza Milton Keynesbe.

- Igen, utána pedig Oroszország. Még mindig nem sikerült valamit megbeszélni? - utalt arra, hogy el tudnék-e jönni a spanyol nagydíjra.

- Még semmi, azt se tudjuk, mikor hol versenyzünk, de minden megteszek - villantottam rá egy mosolyt. - Szerintem jobb, ha mész - suttogtam a fülébe, mikor láttam, hogy Natalie visszaért. Gyorsan kislisszolt az ajtón Daniel, de a többieknek már nem volt ilyen szerencséjük, az edző nemes egyszerűséggel kirakta őket a szobából.

A felvonulás után megkezdődhetett a pódiumceremónia. A kínai himnusz után szólították a szólókat. Alla kezét szorongatva - akivel egész jóba lettem időközben - izgultam. A dobogósokat hívták. Harmadik helyezett az Egyesült Államok versenyzője. Behunytam a szemem, és próbáltam lenyugodni. Örökkévalóságnak tűnt, míg kimondták a második helyezett nevét, aki nem más, mint Sun Wenyan! Vagyis nem én! Úristen! A kezembe temettem az arcom, majd pár másodperccel később engem is szólítottak. Kezet fogtam mindenkivel, és gratuláltam. Kimondhatatlanul jó érzés volt, mikor a nyakamba akasztották az aranyérmet. Leginkább Natalie-nek voltam hálás. Visszagondoltam arra, mikor meghívott a válogatottba, miatta jutottam el idáig, hogy itt álljak. Tudtam, ez csak egy sima verseny, de mindig az első győzelem a legédesebb. Ahogyan azt is, hogy ez egy idő után állandósulni fog, elvárt lesz, de nem ez volt akkor a legfontosabb dolgom. A csapat is első lett. Két éremmel a nyakamban futottam a lelátó felé. Amint véget ért ez az egész, össze is pakoltunk, átöltöztünk és indultunk vissza, de előbb még tettem egy kitérőt. Danielnek ismét a nyakába ugrottam, amit Alla meg is örökített. Jó kép lett, megkértem, hogy küldje át, és ki is raktam. Az ausztrál öröme is felhőtlen volt, együtt ugráltunk, csak úgy. Sajnos a jó hangulatot egy telefonhívás szakította félbe. Előkapta a mobilját, és amint ránézett a kijelzőre, felsóhajtott.

- Már megint ő!? - kérdezte, leginkább magától. Nem vette fel, inkább rám nézett.

- Akivel a lelátón is beszéltél? - kérdeztem.

- Sajnos - húzta a száját.

- Ki az? - kíváncsiskodtam. Csak reméltem, hogy nem sértődik meg.

- Jobb, ha nem tudod.

- Mert?

- Rendben, Lewis volt az, és most is - mondta, mire a plafonig szaladt a szemöldököm. - Tegnap óta megy a pletyka, hogy együtt vagyunk. Beszélni akar veled, csak én leraktam. Ráadásul a feltöltött kép olajat öntött a tűzre, ő is látta.

- De te nem engeded, hogy beszéljek vele - fejeztem be a gondolatát.

- Igen - mosolyodott el. - Csak vigyázok rád, nehogy belekeveredj ebbe az egészbe. A médiával nem jó játszani. Nyugi, ezzel az üggyel kapcsolatban mindent elsimítok.

- Oké… - mondtam elgondolkodva. Visszaadta a gyűrűmet is. Miután ötvenszer megígértette velem, hogy mindent tegyek meg annak érdekében, hogy ott lehessek spanyolban, elbúcsúztunk. A buszban majdnem elaludtam. A hotelszobába érve egyből elfoglaltam a fürdőt, és kimostam a hajam. Eszméletlenül jó érzés volt leszedni a kontyot, amely fogva tartotta a fejemet. Megszabadultam minden fájdalomtól. Az érmeket leraktam, és vacsora nélkül ágyba bújtam. Nem voltam éhes, csak fáradt. Még annyira se futotta, hogy a Tatyanás ügyön gondolkodjak, majd ráér holnap is. Úgy is szabadnapos vagyok. Furcsa érzés lesz ott ülni, és nézni, ahogy a többiek versenyeznek. Utoljára akkor nem voltam benne valamelyik csapatprogramban, mikor csatlakoztam a válogatotthoz, pont egy héttel egy neves verseny előtt, és nem volt idő átvariálni az egészet. Azzal is tisztában voltam, hogy egyedül leszek, mint a kisujjam. Nem mondom, hogy nem szeretem Kínát, szép ország, meg minden, de már alig vártam a haza utat. Jövő héten sem lesz nyugtom. Reméltem, hogy el tudok menni Spanyolországba egy kicsit kikapcsolódni. Rám férne.