2017. március 13., hétfő

12

2017. március 6.
Oroszország, Moszkva

Egy szokásos hétfő reggel. Kezdődik előröl a monoton szenvedés. A szokásos, reggeli rutin után már is autóba pattantam, és indultam a központba. A külsőmre nem adtam valami sokat, egy fekete, bő pulcsi és melegítőnadrág. A hajam már nem tudom, hogy mióta nem látott fésűt, köszönhetően az egész hétvégés semmittevésnek. A délutánjaimon a Forma-1-es portálokat böngésztem. Meg akartam tudni mindent, ami ott történik. Apával beszéltem, de csak pár percet, mert megint el kellett sietnie valahova. Nem csodálom, biztos rengeteg munka lehet mindennel. Holnap kezdődik a téli teszt második része, szintén négy nap, csak most keddtől péntekig.
Beérve a második otthonomba, vagyis a központba, unottan ledobtam a táskámat a padra. Valahogy ma semmihez sem volt kedvem. Eleve, reggel olyan fáradtan keltem, mint még soha. Nem tudom, mi van velem, de remélem, nem hat ki a teljesítményemre.
Felbaktattam a lépcsőn, s beérve a terembe, mindenkinek köszöntem. Most kivételesen sokkal hamarabb érkeztem, mint kellett volna, fél órával a kezdés előtt. A mellettünk lévő, fapadlós teremből zenét hallottam. Érdeklődve benéztem. Svetlana és Natalia, Tatiana segítségével éppen rakják a duót, az utánpótlás korosztály zenére csinálja a kűrt. Natalie néha odapillant az ellenőrzés kedvéért, de muszáj megírnia a papírokat. Kint ült még Gelena és Maria, két csapattársam. Tatyana, a bejárat melletti, hatalmas pult mögött ücsörög magába mélyedve. Készül valamelyik kűr.
Miután egészet ütött az óra, nem teketóriáztak, az utánpótlást leküldték a medencéhez, minket pedig betereltek.
- Az első láb alakzatába álljon be a keret. Rendben, akkor Svetlana és Natalia kiáll, menjen be a két tartalék. Szóval, akkor most az egyik fele, ez a négy ember - mutogatott - előre csúszik, és megkapjuk a told kettőt alakzatnak. Szuper, így megyünk le a lábra - mondta, és elkezdte mutatni, hogy mit talált ki. Ez már a második láb, bár a kettő között nincs nagy pihenő, és ez se a legrövidebb. Párszor még leszámoltuk, hogy biztosan mindenkinek meglegyen a fejében.
- A héten döntjük el, hogy ki áll hova. Vízen megnézünk még pár dolgot - mondta Tatyana.
Ismét ugyan azon medence partján állok. Valahogy nem akarok bemenni a jégtengerbe, de muszáj lesz. Felhúztam a sapkát, rá a szemüveget, és az ujjamra raktam az orrcsipeszt. Mivel oszlopokra vagyunk osztva, mindenkinek minden edzésen muszáj ugyan ott úsznia, a keveredés elkerülése érdekében. Maximum csak a sorrend változhat. Varvara szokásosan beállt elém. Könyörgöm, azt hiszi, hogy gyorsabban úszik nálam, bár én sem vagyok egy hű, de jó, viszont van tempóm. Istenem, az a csaj nagyon beképzelt. Ha nem kerül be a keretbe, ezer százalék, hogy kiveri a hisztit. Azt hiszi, hogy annyira jó, meg minden, mert ő előbb volt itt, de annyira látszik a nemtörődöttsége, ahogy hozzááll ehhez az egészhez. Csak azt nem értem, hogyha nem szereti ezt csinálni, akkor minek van itt? Ráadásul ő a pletykafészke a csapatnak, bevett szokása kibeszélni az embereket, és mindig neki kell, hogy igaza legyen. Sajnos minden csapatban van egy ilyen személy, sosem lehet teljes a béke.
- Mire visszajövök, már kész is legyetek! - tartotta fel a mutatóujját Tatyana, majd kiment a medencetérből. Sajna, ő nem szokott viccelni, ezért kelletlenül ültem le a fehér kőre. Felraktam az orrcsipeszt, s mellettem már kezdtek befelé ugrálni a medencébe. Én csak egyszerűen bele akartam ereszkedni. Amint belelógattam a lábamat térdig, kirázott a hideg. Ma sem lett melegebb. Átvizeztem egy kicsit a felsőtestemet, és beleugrottam. Azon nyomban elkezdtem úszni, elkerülve a megfagyást. Tatyana is visszatért, s megkezdhettük az időre úszást, a szokásos egy kilométer, száz méterekre lebontva. Elkerült a jó öreg óra is, ami jelzi, mikor kell indulnunk.
Már nem is emlékszem, hogy hogyan éltem túl. Mindenesetre, még megvagyok, bár a tüdőm konkrétan ég, és ki akar szakadni a helyéről. Ez után következett pár karozós feladat, a többire már nem nagyon emlékszem. Egyszer-kétszer megcsináltuk az első részt, utána az új lábat raktuk be, s a legvégén összekötöttük a kettőt. Ez tartott három óráig, vagyis még hátravan az edzés fele. Szerintem hamarosan kijöhetünk a vízből, de nem merek rá fogadni.
Végre kaptunk egy kis pihenőt, ami annyit jelentett, hogy kiúszhattunk a falra. Ki már nem ülhettünk, de Tatyana magyarázott valamit.
- Próbáljunk meg egy dobást, a kombinált hátra szaltót. Álljatok be - tapsolt kettőt. Ez az egy szerencsém van, hogy mg nem vagyok benne a keretben, ezért kint maradhattam. Óvatosan kiültem, tudva, hogy ez eltart egy darabig. Maria szépen ugrik, meg minden… de nincs meg benne az a plusz, amitől igazán magas lesz. Magam elé nézve merengtem a semmibe, a hideg folyamatosan rázott.
- Elena! - kiáltott egy érdes hang - megpróbálunk egyet így is dobni. - Intett, hogy menjek oda. Átúsztam a túloldalra, és érdeklődve néztem az edzőre. - Megy a kombinált hátra szaltó? - kérdezte, mire én bólogattam.
- Üres nyolc, negyedik egyre ugorj - mondta a falon álló Maria. A tekintetében nem véltem felfedezni semmilyen rosszindulatot, mivel most én ugrok helyette, vagy ilyesmi. Kedves lány, nem támad hátba.
- És le! - kiáltotta valaki. Ez volt annak a jelzése, hogy álljunk össze, mert kezdeni kell.
A lábamat megállítottam, a kezemmel tartottam magam. Guggolásba felhúztam magam, és az alattam úszkálókat néztem. Megláttam a fogást, s rátámaszkodva a két dobó fejére, ráálltam a keresztre. Erősen megkapaszkodtam, s vártam azt a bizonyos ütemet. Elhangzott, s abban a pillanatban megemelkedtek alattam az összefonódott kezek, én pedig a két fejre támaszkodva kiugrottam. Balra tekertem a csípőm, és már csak annyit vettem észre, hogy leérkeztem, vízben vagyok. Mindez körülbelül egy másodperc alatt történt, mégis, ilyenkor sokkal többnek éri az ember. Tatyana a parton elismerően bólogatott. Akkor biztosan magasra sikeredett.
- Próbáljuk meg azt, hogy ráállsz Aleksandra vállára, és onnan ugrasz - mondta, mire bólogattam.
Magával az ugrással semmi baj nem volt, Aleksandra jól megfogta a lábam és meg is tartotta magát, így nem volt különösebb kihívás elugrani róla. S mivel mindkettőnk alacsony, így magasra is tudják kiemelni, miután elugrottam.
Miután már ötödszörre csináltuk meg, éreztem, hogy mindenki kezd fáradni. Egyre közelebb kerültünk a falhoz, de ezt szerintem csak én vettem észre. Nem szóltam, mondván, úgy is mindent jól csinálunk, nem lehet baj. Ez hatalmas hiba volt.
Ha jól számoltam, akkor a nyolcadik dobásra mentünk le. A koncepció változatlan maradt, én ugrottam Aleksandra nyakából. Nem vagyok valami nehéz, de szegénynek szerintem már leszakadt a válla, hiszen hatalmas teher nehezedik rá, amikor elrúgom magam. A szokásos ütemre kiemeltek, de Ale elvesztette az egyensúlyát. A kezével próbálta korrigálni a hibáját, de menthetetlenül dőltünk hátra. Az egyensúly hiánya miatt hátra rúgtam el magam, s kezdett a fal vészesen közeledni. Nem csináltam meg a szaltót és a forgásokat, inkább próbáltam korrigálni magam. A faltól pár milliméter választott el, de az a kiálló kőrészt, amin pihenni szoktunk, nem vettem észre. Teljes erővel belerúgtam, a zuhanás sebessége miatt. A bal lábujjam iszonyatosan elkezdett fájni. Minden erőmet összeszedve, a kezemmel próbáltam magam fenntartani a vízen, míg az ép testrészemmel ráálltam a kiálló részre.
- Úristen, jól vagy? - jött oda hozzám azonnal a csapat, és segítettek kihúzni a partra.
- Mi történt? - kérdezte Tatyana. Az esést pontosan látta, nem is arra volt kíváncsi. Hanem az érdekelte, hogy mit rontottunk el.
- Elvesztettem az egyensúlyom, és hátraestem - hajtotta le a fejét Aleksandra. A létra mellett álló edző csak szemet hunyt felette, felesleges lenne megbüntetni, véletlenek mindig vannak. Így is, épp eléggé mardossa a lelkiismerete.
Kimásztam a fal mellett álló padra, a többiek addig kiültek. Elbicegtem, majd leültem rá. Időközben odajött Tatiana is, aki jártasabb az orvostudományban.
- Tudod mozgatni? - kérdezte, és én csak a fejemet ráztam. Óvatosan megtapogatta, majd felszisszent. - Szerintem ez eltört - rázta a fejét, mint aki nem hiszi el, hogy ez történik.
Nem emlékszem, hogy hogyan kerültem autóba, mindenesetre, már Natalieval a közeli kórház felé tartottunk, röntgenre. Nem mutattam neki, de a szívemben óriási fájdalom volt. Minden esélyem elszállt, hogy bekerüljek a keretbe. Amiért eddig dolgoztam, az egy másodperc alatt tönkrement. Nem hibáztatom Aleksandrát, mindenki követhet el hibákat. Másfél hónap alatt kéne összekaparnom magam, akkor van a verseny. Két hét alatt, ha be is gyógyul, spiccre állni esélytelen. Az hatalmas terhelés lenne egy frissen összeforrt csontnak. Kedvem lenne sírni, de Natalie előtt erősnek akarok látszani. Majd otthon jól kibőgöm magam. Lelkileg teljesen összeomlottam.
Kiderült, hogy tényleg törés. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálnak, nem vagyok jártas az ilyen dolgokban, mindenesetre, bekötötték a lábujjaimat. Mivel így nem fért bele a cipőbe, ezért kaptam egy papucsot. A járás nagyon nehezen ment, ezért kaptam mankót is. Mint egy rokkant, úgy éreztem magam.
Otthon aztán végképp nem tudtam magammal mit kezdeni. Miután egy kiadósat aludtam, még mindig csak este hét fele járt az idő. Már ettem, edzeni nem tudok, és ma még Forma-1 sincs. Remek, akkor sírjuk ki a világfájdalmunkat, ez jó ötlet. Nem, azt már megtettem alvás előtt. Ha még egyszer elkezdek bőgni, akkor sem változik semmi. Ha már időm, mint a tenger, akkor művelődjünk egy kicsit, tiniként képben kéne lennem, hogy mi is a divat ma. Az az igazság, hogy már nem is tudom mikor néztem utoljára filmet. Talán gyerekkoromban. Találomra kapcsolgattam az adók közt, mikor felleltem egyet, amin egy film ment. Megnéztem a címét, Alkonyat. Erről már hallottam, valami nagyon híres, bestseller.
A vámpíros film nézése után - megjegyzem, nekem kifejezetten tetszett - megpróbáltam feljutni az emeletre, ahol a szobám van. Nem szeretem, ha a privát hálóm a földszinten helyezkedik el, bár most átkoztam magamban a lépcsőt. Öt perccel később elégedetten dőltem végig az ágyon, és azon gondolkodtam, hogy melyik testrészemre edzhetek. Bár már este tíz óra, a délutáni alvásnak köszönhetően mégsem vagyok álmos. Natalie leadta az utasítást, miszerint három hétig be ne tegyem a lábam a központba, hanem épüljek fel minél hamarabb. Ha már jobban érzem magam, akkor huszonhetedikén vagy huszonnyolcadikán várnak vissza, amikor már (valószínűleg) elhagyhatom a mankót. Eszembe jutott az egyik kedvenc fiatalkori szokásom, ahogy én hívtam, az éjszakázás. Ez azt jelentette, hogy fent maradok éjfél utánig sztorikat és blogokat olvasva. Csak ezt a válogatottban már nem csinálhattam, muszáj volt kipihennem magam, máskülönben nem bírtam. A blogspot világára is rég néztem rá. Angolul is szoktam olvasgatni, de az anyanyelvemet, vagyis az oroszt jobban preferálom, így olyan sztorik után böngésztem. Érdeklődve írtam be a Forma-1-es fictiont a keresőbe, hátha ki ad valamit. S láss csodát, van olyan elvetemült, aki képes kitalálni egy komplett világot. Én biztos nem tudnék írni, az rengeteg energia. Belekukkantottam. Az első, ami megragadott benne, az a fekete külső. A címkék közül találomra elkezdtem olvasni, nem tudva, mit is rejt a tartalma.
Két óra, nyolcvanhat rész és számtalan telesírt papír zsebkendő után dőltem hátra. Fene sem gondolta volna, hogy ennyire megrázó tud lenni egy Kimi Raikkönen fikció. Drogok, öngyilkossági kísérletek, alkoholizmus, minden volt benne. Az érzelmes részeket természetesen megkönnyeztem. Teljesen besötétedett, csak a kis asztali lámpám égett. Már értem, miért imádtam ennyire ezt csinálni. Elvonta a figyelmem minden másról, így - viszonylag - nyugodtan tudtam elaludni. Viszont egyetlen kérdés bogarat ültetett a fülembe. Miért szeretik az emberek ennyire az alkoholt? Sajnos, hamarosan én is megtapasztaltam a bódító hatását…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése