07

2017. február 17.
Milton Keynes, Egyesült Királyság

Nyúzottan ébredtem. Végre péntek, az edzésmentes nap is elérkezett. A tegnap este hamar véget ért számomra. A hidegben egyre jobban kezdett fájni a torkom, ezért Tatyana el is engedett. Vlada persze sajnálta, hogy ne maradok tovább a társaságban, de senki sem szerette volna, ha megbetegszem. Az már egy más kérdés, hogy én negyven fokos lázzal is simán bejövök edzeni. A hűtőfürdő jót tesz.
Bosszúsan dobtam át magam az ágy másik oldalára, ahol a kisszekrényen csörgött a telefonom. Ki a franc keres ilyenkor? Nekem még reggel van. Már épp készültem elküldeni a búsba a vonal másik végén tartózkodót, mikor megszólalt.
- Szia Elena, minden rendben? Nem válaszoltál már egy ideje - hallottam meg a jól ismert hangot. Ez csak is Daniel lehet.
- Szia, igen, csak itt az edzés, és tegnap este szponzori vacsora volt. Bocsi, igazából nem volt időm - meg kedvem se, de ezt nem mondtam ki hangosan.
- Értem. Apukádat kérdezgettem, és említette, hogy ma nincs edzésed. Be tudsz jönni a gyárba? Nekem sincs sok dolgom, csak készülünk a bemutatóra, ami mindjárt itt van, nézegetem a kocsit, meg egy kicsit szimulátoroztam, tudod, ilyesmik, de már kész vagyok - csak hadart, hadart és hadart. Te jó ég, ez a srác sosem fogy ki az energiából?
- Ha akarod, bejöhetek - válaszoltam. Eszemben sincs húzni az agyát, de nem tudtam kivenni a hangjából semmit sem. Inkább a biztosra megyek.
- Persze, gyere nyugodtan, tárt karokkal várlak - el tudtam képzelni, ahogy tényleg megcsinálja.
- Jó, ha olyan egy óra körül megyek, vagy ne pofátlankodjak bele az ebédbe?
- Ez jó ötlet, gyere be és együnk együtt - éreztem a hangján, hogy mosolyog. Csak azt nem tudom, hogy miért mindig ennyire vidám. Sosem fejtem meg.
- Rendben, akkor egykor a büfénél, szia! - lehet, hogy egy kicsit feltűnően ráztam le. Bár, nem hiszem, hogy zokon veszi, legalábbis remélem.
Az elköszönés után kényelmesen nyúltam végig az ágyamon, miközben a gerincem robbant egyet. Már megszoktam, hogy mindig kattognak a csontjaim. Direkt azért időzítettem későbbre, hogy tudjak egy kicsit lustálkodni. Még csak tíz óra, ami azt jelenti, hogy simán van időm odaérni, hiszen az út is csak egy óra. Apa már elment, szóval megint taxit kell hívnom. Eldöntöttem, hogy a megszokott helyett nőiesebbre veszem a figurát, és nem csak egy egyszerű póló-farmer kombóban jelenek meg. Elvégre, már egy tizennyolc éves nem mondható kislánynak. A lustaságomat félretettem egy kicsit. Lehet, hogy újra elszánom magam, ki tudja. Mindenesetre, nem aggódom ezen, lesz, ami lesz.

Nem tudom, hogy miért, de néha rám tör ez az érzés, hogy nőiesebben akarok kinézni. Legalábbis a ruhák terén. Az alakom szálkás, ami nem valami szép, de a szinkronúszáshoz pont ez kell. Elsétáltam a fürdőbe, s miközben az arcomon lévő krátereket ellenőriztem, megmostam a fogam. A hajam a sok lakktól ragacsos és száraz lett, ezért egy gyors mosás mellett döntöttem. Viszont utálom megszárítani, és most ment el a kedvem a nőies öltözködéstől, és a loboncommal harcoltam. Nem olyan egyszerű kifésülni ezt a hajat. Fél óra szenvedés után már természetes hullámokban omlott a vállamra. Elégedetten felsóhajtottam, jöhet a smink. A szememet egy vékony tusvonallal húztam ki. Nem kell nagy dologra gondolni, épphogy kiér a pilláim mögül. Egy kis szempillaspirál és korrektor után, a megszokottal ellentétben púdert is raktam magamra, de ügyeltem a természetes összhatásra. A számra csak ajakbalzsam került. Most jut eszembe, alig van rúzsom. Mondván, edzeni jöttünk ide, ezért még azt a keveset sem hoztam el. Ne gondoljatok erős színekre, csak halványakat tartok. Ha erős smink kell, akkor inkább a szemkontúrt választom.

Mélyebbre kellett nyúlni a szekrényemben, hogy megtaláljam az egyszerű, fekete dresszemet. A hideg miatt egy szintén fekete cicanadrágot vettem alá. Áldottam az eget, hogy ebben a házban tartottam a fekete magas sarkú csizmámat. Magamtól biztos nem hoztam volna el. Igaz, hogy majdnem teljesen egyszínű az összeállításom, de a kevesebb néha több. Még ez is haladás tőlem a macinaci után. Legalább pár centivel megnövekedett a magasságom, bár kétlem, hogy egyikőjüket is felérném. Talán Christiant, de még ő is kétséges. Kiszállván a sárga autóból, megpillantottam a jól ismert sötétkék épületet. Milyen jól ismert? Még csak párszor voltam itt. Te jó ég, kezdek megőrülni.

 - Szia! - kiáltott valaki a fülembe, mire kizökkentem a merengésből. Már a büfénél álltam. Két erős kar ölelt magához, aminek a tulajdonosát már az illata alapján megismertem. Daniel, ki más.

- Látod, eljöttem - adtam neki egy bíztató mosolyt.

- És ennek én nagyon örülök - villantotta meg a szokásos mosolyát - Max nem tart velünk, remélem, nem baj.
- Nem, nekem igazából mindegy.
Odasétáltunk egy szabad, kétszemélyes kör alakú asztalhoz. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy tényleg most van az ebédidő. Pár szerelő és mérnök kényelmesen kávézgatott, és jóízűen csevegtek. Apámat nem leltem, de jobb is, amiért így alakult. A végén még elkezdene kérdezgetni, hogy mi van köztünk Danivel. Megfogtam a fekete szék támláját, de az ausztrál megelőzött. Úriember módján kihúzta előttem. Épp készültem leülni, mikor egy aprót rántott rajta. Menten felugrottam. Azt hittem, hogy kihúzza alólam! Természetesen ő csak nevetett az ijedségemen, pedig engem a halálfélelem kerülgetett. Hülye pasik!
- Olyan aranyos, amikor megijedsz - szórakozott rajtam, már vagy öt perce.
- Nem vagy vicces - vicsorítottam rá, és nagy nehezen abbahagyta.
- Kérsz valamit inni? Hozzak?
- Csak egy vizet, köszi - néztem rá, de ő csak furcsán méregetett engem - Mi az?
- Miért iszol mindig vizet? Tudtommal épp eleget vagy benne - utalt a szinkronúszásra.
- A víz egészséges - adtam meg a legkézenfekvőbb választ.
- Tényleg nem iszol semmi mást? - kérdezte, mire én csak a fejemet ráztam. A víz egészséges, nem maradsz tőle szomjas, és mindenhol van. Ellenben az üdítők tele vannak mindenféle dologgal, drágák és egészségtelenek. Hallom a fejemben Tatyana reszelős hangját, amikor azzal beszéli tele a fejünket, hogy a cukor egyenlő a méreggel. Igaza is van. Komolyan, mintha szakértő lennék.
- Akkor soha nem is kóstoltál alkoholt? - tette fel az újabb kérdést.
- Nem, gumicukrot is utoljára öt éve ettem - kacagtam, igazából a saját nyomorúságomon. Bevallom, először nagyon nehéz volt megválni a hizlaló édességtől, de egy idő elteltével már nem is hiányoltam. A csoki fogalma is kimerül számomra a proteinnel telenyomott porban. Mégis, ez kell ahhoz, hogy elérjek valamit.
- Te jó ég. Tizennyolc évesen még nem ittál? Kimaradsz az életből! - tettetett felháborodást.
- Van ilyen - vontam meg a vállam. Már úgy is mindegy, változtatni nem tudok.
- Még nem késő. Tudom, hogy mi kell neked! Elviszlek bulizni. Mondd azt az edződnek, hogy elmész egy kicsit élni az életet - vigyorgott. Láttam rajta, nagyon beleélte magát abba a szituációba, hogy mi ketten elmegyünk egy bárba. Szerintem már kezdte is szervezni magában az eseményt.
- Nem, én nem csinálhatok ilyesmiket - utasítottam vissza kedvesen az ajánlatát.
- De neked is élvezned kell az életet, néha te is lehetsz felelőtlen, mindig olyan komoly vagy. Látszik, hogy már nagyon betörtek téged, ezért vagy ennyire kimerülve. Nem tudom, hogy milyen ez a sport, de a te esetedet látva brutális.
- Csak akkor az, ha ilyen szinten űzöd, mint én. Nem akarok megváltozni, nekem ez így tökéletes. Ez az életem, olyan, mint neked a versenyzés. El se tudnád képzelni nélküle magadat. Annyi a különbség, hogy neked van ,,szünet", míg nekem nincs. Értsd meg, hogy ezt én választottam, és nem áll szándékomban módosítani, ilyen vagyok, és kész - fakadtam ki egy pillanat alatt. Utáltam, ha ezt a témát feszegetik, nagyon könnyen fel tudom magam húzni rajta. Tudom, hogy mit csinálok, ne szóljanak bele!
- Nyugalom - tette fel védekezően a kezét Dani, de én még mindig fújtattam. Dühös voltam rá, nem is ismer szinte, de már is bele akar rángatni mindenféle hülyeségbe. Egyszer leszek nyitott és barátkozó, erre ezt kapom a nyakamba. Nem volt jó ötlet. Csak lerombolom azt a falat, amit felépítettem. Kinek kellenek barátok? Tökéletesen megvagyok én az edzőtársaimmal. Pár havonta egy kiruccanás bőven elég. És ők még a levesembe se köpnek bele.
- Hagyjuk - legyintettem, s ezzel lezártam a témát. Nem szerettem volna, ha látja az érzéseimet. Így is jobban kiismert, mint számítottam rá.
- Oké. Képzeld, már csak kilenc nap a bemutatóig! - lelkesedett, egy pillanat alatt elfelejtve az előbbi beszélgetésünket. Hihetetlen, hogy képes ennyire felszabadultnak lenni? Furcsa. Örültem, hogy ejtettük a sport témáját. Próbáltam a szüntelenül locsogó Danielre összpontosítani, aki össze-vissza ugrált a témák között. Valamit azért én is megtudtam róla. Imádja ezt csinálni, a Forma-1-ben versenyezni. Neki ez az élete. Csak figyeltem, ahogy csillogó szemekkel magyarázza az autó képességeit, kinézetét. Ehhez képest, én nem bírnék így beszélni a szinkronúszásról. Elgondolkodtam rajta. Miért is csinálom? Már kiveszett belőlem az a tűz, ahogy izgatottan vártam a versenyeket, minden egyes vízcseppét élveztem ennek a cirkusznak. Igen, erre is csak azt lehet mondani, hogy egy cirkusz. Lezselézett haj, csillogó kűr dressz, gyönyörű, habkönnyűnek tűnő mozdulatok a vízben, kecses testtartás, szép alak, minden, amit a szem kíván. S mi is van mögötte? Hasogató fejfájás, szúró strassz, fájó kéz és láb, gerinctörő gyakorlat, éhezés. Az a baj, hogy már csak az utóbbi oldalát látom ennek az egésznek. A nagy felhajtás a semmiért, állandó idegeskedés, körömrágás. Ekkor nyilalt belém a felismerés. Már nem is élvezem ezt az egészet, csak megszokás. Hogyan tovább?