02

2017. február 10.
Dunstable, Egyesült Királyság

Itt ültem apám mellett a kocsiban, utazásra várva s indulásra készen. Hol is? Nagy-Britanniában. Az odakerülésem története egészen egyszerű. Hatalmas mákom volt. Viszont, ha tökéletesen alakul az életem, akkor hamarosan valamilyen rossz dolog is be fog következni.
A tegnapi edzésen hatalmas hírrel fogadtak minket. Megyünk a királyságba, szponzori eseményre, az angliai Speedo miatt. Természetesen ott is volt egy edzőtermünk, ezért ugyan úgy formában tartjuk magunkat, csak nem annyira felszerelt, mint a központ. A rendezvényen többek között egy gálára is hivatalosak voltunk, lehet, hogy több napon át is tenni kell a szépet. Lesznek ott úszók, műugrók és vízilabdások is. Gondoltam, Tatyana megy tárgyalni a jövendőbeli dolgokról, amik elhúzódhatnak. Az ott töltött idő körülbelül két, esetleg három hét, még nem tudni. Természetesen a megbeszélés okát nem említették, így csak élvezzük az ottlétet.
A dunstablei házunk egy órányira volt Londontól, ahol az edzéseket tartják, és feleennyire a gyártól, Milton Keynestől. Apa megígérte, hogy bevisz, és ott lehetek egy kicsit. Az edzésmentes nap örömei. Míg a kocsiban vártam rá, eszembe jutott, hogy a három bőröndömből még ki se pakoltam. Azért kellett ennyi, mert a tavalyi esthez hasonlóan, most is iszonyatosan ki kellett csípni magunkat. Meg kellett mutatni, hogy milyen szépek a szinkronúszók. Én speciel ezeket élvezem, hiszen szeretem a koktélruhákat, az elegáns öltözködést és ilyesmiket.
Végre valahára elindultunk. Az út közben csak bámultam ki az ablakon, és az élet nagy dolgain filozofáltam. Például, milyen a két pilóta valójában? Tényleg olyanok, mint amilyennek ismerjük őket a tévén keresztül? Daniel Ricciardóról el tudom képzelni, hogy valóban ilyen vicces, jó humorú és mindig vidám személyiség. A másik pedig Max Verstappen. Róla igazából nem tudom, hogy hogyan vélekedjek. Talán csak annyi állapítanék meg róla, hogy nem annyira nyitott személyiség. Már amennyit el tudok képzelni. Bár, korban mindkettőjükhöz közel állok, és annyira nem ismerhetem őket félre. Mindenesetre, hamarosan kiderül.

Leparkoltunk egy hatalmas, sötétkék épület előtt. Belépve az ajtón, egyfajta izgalom kerített a hatalmába. Félreértés ne essék, nem amiatt van ez, mert tartanék az első benyomásomról, hanem végre megismerhetem ezt a világot. Alapból nem vagyok egy stresszes ember, mindenféle szituációt hidegvérrel és nyugalommal kezelek. Ilyennek teremtett Isten. A kinézetem semmi extra, egy egyszerű póló-farmer kombó. Elvégre, nem divatbemutatóra jöttem. A kicsit hullámos, szőkésbarna hajamat leengedtem, és szabadon omlott a hátamra. A sminkem egy szempillaspirálból állt.
Az előtér-szerűségnek az egyik oldalán ült egy hölgy a fehér pult mögött. Jól illet a szintén fehér, bár kicsit szürkésebb padlóhoz. Apa öles léptekkel megindult előre, köszönve a barna hajú recepciósnak. Egy fehér folyosóra kiérve szembe jött velünk egy férfi, akit azonnal felismertem. Ő Christian Horner, a csapatfőnök. Idő közben azon is eltűnődtem, hogy itt minden fehér-e, vagy csak ez a rész.
- Jó napot - köszönt apa.
- Jó napot, bizonyára ő a lányod, akiről meséltél - mondta a barna hajú férfi. Meglepett, hogy ilyen magas. Azt hittem, olyan alacsony, mint én.
- Elena Radulova - fogtam kezet vele, megelőzve, hogy apa a tizedik nevemet is kiejtse.
- Christian Horner. A pilótáink hamarosan itt lesznek, ők majd körbevezetnek. Addig ülj le nyugodtan.
- Rendben - bólintottam, és visszamentem oda, ahol bejöttem. A csapatfőnökkel elment apa, szóval magamra maradtam. Szuper.
Mivel alapjáraton nem vagyok egy beszédes ember (értsd: nem locsogok feleslegesen), ezért csendben elfoglaltam magam a telefonom segítségével. Éppen az Instagramot frissítettem, mikor valaki megállt előttem.

- Szia, Elena, ugye? - kérdezte. Végignéztem rajta. Red Bullos csapatpólót viselt. A bőre sötétebb, mint nekem. A fekete, göndör haja két oldalt fel volt nyírva. A csoki barna szemeivel érdeklődve figyelt. Mellette egy szintén egyen pólóban lévő srác, ő fiatal. Az arca csontosabb, a haja világosabb, és a szeme is kék. A bőre világos, majdnem annyira, mint az enyém. Teljesen ellentéte a csapattársának. Elraktam a telefont, s bemutatkoztam. Felálltam, de csak ekkor tűnt fel, hogy mennyivel magasabbak, mint én. Az utóbbi, vagyis a holland és közöttem egy jó húsz centi van, vagyis majdnem az álláig érek. Az ausztrál már jóval közelebb van, nem kell kitörnöm a nyakam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Szóval, apukád itt dolgozik? - kezdeményezett társalgást Daniel.
- Igen, most vették fel.
- És te mi jót csinálsz? Várj, hány éves vagy? - nevetett. Tuti, hogy kiskorúnak nézett.
- Tizennyolc vagyok, és szinkronúszom.
- Az az a vízi sport, amiben szép lányok vannak? - te jó ég. Ez se tudja, hogy mi fán terem a sportág.
- Igen, de inkább ne erről beszéljünk - mosolyodtam el erőltetetten. Nem szerettem, ha feszegetik ezt a témát.
- Mit akarsz tudni? - tárta szét a karját, s megvillantotta a jól ismert, harminckét fogas mosolyát. Van, aki tényleg mindenhol ugyan olyan. - Várj, ki a kedvenc pilótád? - állít meg, már másodszorra. Kicsit túlpörgött.
- Nincs konkrét kedvencem - válaszoltam halál természetesen.
- Na, csak kedvelsz valakit jobban, mint a többiek - próbált győzködni.
- Nem is tudom. Talán Lewis - sandítottam rá, figyelve a reakcióját.
- Ó, Hamilton? Ne már. Pedig annyira reménykedtem, hogy engem mondasz - vágott egy szomorú kiskutyához hasonló fejet. Eddig bírtam, kitört belőlem a röhögés.