2017. július 28., péntek

49



2017. július 21.
Magyarország, Budapest

Csütörtökre esett le igazán, egyet aludni kellett rá, hogy felfogjam, tényleg világbajnok lettem. Reggel a biztonság kedvéért gyorsan ellenőriztem, nem csak egy álom volt az egész, ezért az éremmel együtt feküdtem vissza az ágyba. Polina természetesen hülyének nézett, de inkább rám hagyta.
A mai egy szünnap volt, legalábbis pár ember számára. Délelőtt a kombinációs kűr selejtezőjét tartották, s mint említettem, mi nem indultunk ebben a számban. Az ok egyszerű, csak a csapatra koncentráltuk. S mivel nem olimpiai szám, Tatyanáék feleslegesnek tartották, plusz sok a macera vele, elég a junioroknak megcsinálni évente a vb-re. Nekem sem volt a szívem csücske, igaz, több pihenő volt benne, mint a rövidprogramban vagy a csapatban, de nekem valamiért nem jött be. Ki is használtuk a délelőttöt, végre, először a héten aludhattunk. Ekkor is csak kilencig, mivel a szálloda éttermében tízig volt reggeli, és egy jó idő, mire mindenki felöltözik és lekászálódik. Ennek örömére egy csapatreggelit beszéltünk meg, mivel eddig mindenki elvétve bekapott pár falatot, de normális étkezésre nem jutott idő, csak a nagyon korán kelőknek. Mi Polinával pont nem ebbe a kategóriába tartoztunk, így esélyünk sem nyílt még egy kiadósat reggelizni. Negyed tízkor már ott ültünk a kerekasztalnál. Mikor mindenki megérkezett (Vlada is, az örök késő), felálltunk, és elmentünk szedni magunknak. Sok ínycsiklandó fogást láttam, azonban rengeteg zsírban úszott, Tatyana és Natalie előtt pedig esélytelen ilyet megenni, mert elveszi és kidobja, vagy ha nem akar ételt pazarolni, és jól is néz ki, akkor megeszi ő. Találtam valamiféle töltött csirkét, ami szalonnába volt göngyölve, és nem is nézett ki hízlalónak, ezért melléraktam rengeteg zöldséget, és visszamentem. Útközben megakadt a szemem az italos pulton, ahol az automata mellett frissen készített turmixok sorakoztak. Ott állt mellette egy egyenruhás ember. Biztosított róla, hogy nincs benne cukor, csak gyümölcs, így boldogan töltöttem egy pohár céklalevet. Az automatából nem szabadott innunk, hiába gyümölcslé volt benne, de dobozos, ergo rengeteg kalória.
Visszatértem az asztalhoz, páran már elkezdték enni a főfogást. Semmi leves, esetleg olyan tipikus reggeli ételek, mint kenyér, sonka, ilyesmik. A legtöbben valamilyen húst vagy tojást választottak. Az egyik oldalamon Varvara ült, a másikon pedig Aleksandra. Feltűnt, hogy utóbbi nagyon nézi az italomat.
- Az mi? - bökött rá a sötétlila lére.
- Cékla - mondtam, és felé tartottam a poharat. Elvette és beleivott.
- Köszi. Ez finom, hozok én is. Honnan?
- Az automata mellett, a poharaknál. Frissen facsart.
- Ó, szuper - mondta, és elsietett. Mellesleg, ennyi volt közöttünk az összes kommunikáció a bajnokság ideje alatt.
Végül az asztalnál mindenki ilyet ivott, kivéve Natalie, aki megkóstolta, és közölte, hogy borzalmas. Meg tudtam érteni, hiszen csak nálunk volt ennyire favorit a cékla, hiszen ő az egyedüli az edzők közt, aki nem orosz, hanem svájci származású.
Kedélyesen elbeszélgettünk az ebéd alatt, rajtunk egyáltalán nem volt nyomás, de Tatianán érezhettük, hogy fejben már kezdte összerakni az edzéstervet. Mindenesetre, nem edzők és sportolók voltunk, hanem egy jókedvű társaság.
A duón kívül mindenkit útjára engedtek, annyi kikötéssel, hogy legkésőbb fél hétre legyünk a ligetben. Kisebb csoportokba verődve mindenki eltervezte a napját. Azonban, mielőtt nekivágtunk volna a városnak, a csapat egy emberként felvonult a saját szobájába, és visszadőlt egy kicsit pihenni. Miközben éppen élveztem a semmittevést, a telefonom üzenetet jelzett.
Varvara: Ha megyünk valahova, együtt megyünk?
Én: Persze.
Ennyi volt a nagy beszélgetés. Még igazából én sem tudtam, merre megyünk. Annyit hallottam, hogy Polina és Daria vagy Darina mennek a napi kávé adagjukért. Ráírtam Vladára, hogy mit fognak csinálni, még vele vagyok nagyjából közeli barátságban, meg ő mindenkivel kedves.
Én: Szia, mit csináltok ma?
Vlada: Elmegyünk műugrást nézni, jössz velünk? :)
Nem is Vlada lett volna, ha nem rak mosolygós fejet a végére.
Én: Nincs jegyem.
Vlada: Sportolóként ingyen bemehetünk, csak hozd a kártyát.
Én: Varechka is jöhet?
Vlada: Persze, én és Maria megyünk. Egykor kezdődik, de még oda is kéne jutni. Találkozzunk itt a folyosón délben.
Én: Rendben, megírom Varvarának.
Értesítettem róla a lányt is. Tizenöt perc alatt elkészültem, komótosan, hiszen még volt időm. Leültem a liftnél kihelyezett fotelek egyikébe. Hamar érkeztem, ugyanúgy, mint Maria. Konkrétan egyszerre nyitottunk ki az ajtót. Igyekeztem megtörni a kínos csendet, ami beállt közénk, hiszen mi nem nagyon szoktunk beszélgetni. Végül egész jól eltársalogtunk, Varvara pontosan érkezett, viszont Vlada pár perces csúszással.
Mindegyikünknek a nyakában lógott a kártyája. A kései reggeli miatt nem voltunk még éhesek, elterveztük, hogy miután vége az eseménynek, csak akkor megyünk el enni. Körülbelül másfél órás, állítólag.
Felültünk a lelátóra, és akkor vettünk észre, hogy Svetlana Romashina és Alla is eljöttek. Sajnos mellettük már nem volt szabad hely, ezért nem ültünk oda. Titkon egy kicsit örültem is, de inkább nem hangoztattam.
Igaz, egyáltalán nem értettem ehhez a sporthoz, de meglehetősen élveztem. Bámulatos ugrásokat mutattak be a deszkáról, néha csak kapkodtam a fejem. Vladának az egyik ismerőse versenyzett, ezért is jöttünk ki, de lelkesen magyarázott mindent. Csak az orosz eredményeket néztük, végül Ilia harmadik lett, Evgenii pedig a nyolcadik helyen zárt.
Miután az egésznek vége lett, elmentünk a kijárathoz, és ott álltunk még egy darabig. Addig is kiderült, hogy Evgenii Vlada unokatestvére. A két férfi egyszerre jelent meg az ajtóban, egy hatalmas táskával a vállukon. A lány egyből odament, és megölelgette mindkettőt, gyanítottam, régóta ismerte őket.
- Mariát már ismeritek, ők itt Elena és Varvara - mutatott be minket.
- Evgenii Kuznetsov.
- Elena Radulova - fogtam kezet a barna hajú férfival. Nem sok hasonlóság volt köztük, de a szemük ugyanabban az árnyalatban pompázott.
- Ilia Zakharov - jött oda a társa. Mikor rám nézett, elmosolyodott, és kacsintott. Flörtölni akart.
- Elena Radulova - ismételtem el a nevemet, és igyekeztem minél hamarabb távolabb lépni tőle.
Velünk jöttek ebédelni is, megint halat ettünk. Viszont Ilia állandóan nyomult rám, amitől egyre idegesebb lettem. Ebből semmit sem mutattam ki, de legbelül már vagy hatszor elküldtem a francba, amikor mindig ,,véletlen" megérintett. Az egész étkezés alatt frusztrált, de ezen kívül a társaság többi tagjával remekül szót értettem. Úgy éreztem, hogy ez a négyes (én, Varvara, Maria és Vlada) nagyon jól összejött. Elbúcsúztunk a fiúktól, azonban még csak négy óra volt. Végül a Deák Téren kötöttünk ki, az óriáskeréknél. Vlada mindenképpen fel szeretett volna ülni rá, ezért mentünk vele mi is. Kisebb volt, mint a londoni, de szépen beláttuk ilyen magasságban is a várost.
Ezek után már tényleg nem tudtuk, hová is menjünk. Mindenképpen le szerettünk volna ülni, ezért bementünk egy kávézóba. Igaz, Maria ivott egyet egyedül, de jól esett ott ülni a légkondicionált helyiségben és kibeszélni az élet dolgait.
Fél hétkor már a lelátón ücsörögtünk, ellentétben a többi emberrel. Ugyanis a bejáratnál hatalmas sor kígyózott, de mi versenyzőként máshol jöttünk be. Mindenki megérkezett időre, és elő is szedtük az orosz zászlóinkat. A duó szabadprogram következett, az utolsó a páros kategóriából, vagyis itt dőlt el ezen világbajnoki cím sorsa.
Mikor a mi lányaink következtek, egy emberként pattantunk fel a helyünkről, és feltartottuk a lobogót. Hangosan szurkoltunk nekik, szerintem nem lehetett a legkellemesebb a körülöttünk ülőknek egy csapat oroszt hallgatni, akik számukra valamilyen fura nyelven ordítoztak. Megnyerték. Hihetetlen, hogy Svetlana Kolesnichenko már a tizenharmadik címét szerezte meg. A szokásos ceremónia után egyből mentünk vissza a szállodába, miután a lányok fotózkodtak, meg ünnepeltek. Tatianát be is lökték a medencébe, Natalie-nek kellett száraz ruhát adnia neki.
Holnap számunkra véget ér a világbajnokság. Délelőtt lemegy a csapat döntő, utána pedig már csak a mix duók vannak hátra. Felemelő érzés volt, de ugyanakkor elszomorító is, hogy mindjárt vége.

***
Ma dőlt el, pénteken, hogy megnyerjük-e a csapatot vagy sem. Ami délelőtt kezdődött, tehát véget ért a nyugalmas időszak. Áldottam az eget, hogy tegnap legalább aludhattunk egy kicsit. Megint éreztem, hogy van bennem egy egészséges félelem és izgatottság, de nem különösebben zavart.
Nyolcadiknak indultunk a tizenkettőből. A felkészülés már annyira megszokott volt, hogy inkább le sem írom. Bemelegítés egyenlő halál, majd ruhapróba és fejdísztűzés. Egyébként a ruhánk kifejezetten szép volt, bár nem az én stílusom.
Pontosan nem tudtam leírni azt az érzést, amely abban a pillanatban uralkodott bennem. Ha nem vétünk valami tragikus hibát, miénk az arany. Nem szabadott elbízni magunkat, ugyanolyan leszegett fejjel vágtunk neki. Arra sem emlékeztem, hogy hogy kerültünk a bevonuláshoz. Szinte aludtam még. Csak most tapasztaltam meg igazán, mennyire fárasztó a folyamatos versenyzés.
Egyszerűen olyannyira kimerített ez az időszak, hogy alig bírtam. Megtettem mindent, a maximumon csináltam végig. Ráadásul a fura dupla emelésnél valaki a lábával telibe kapta az arcomat. Amikor
kijöttem a vízből, kedvem lett volna elsírni magam. A megkönnyebbülés, hogy már nincs több, ez volt az utolsó, mázsás súlyt vett le a vállamról. Legszívesebben megállítottam volna az időt, és elbújtam volna sírni egyet. Nem azért, mert elrontottuk, csak így jött ki rajtam a stressz és a fáradtság. Miközben a létra felé evickéltem, elterveztem, hogy ma délután kivételesen nem megyek sehova, hanem befekszem az ágyba és alszom egyet. Este úgy is vissza kellett jönni szurkolni a mix duónak.
Felálltunk, és vártuk a pontokat. Úgy hozta az ég, hogy a kínaiak megint előttünk versenyeztek le. Mire felfogtam volna, hogy mit kellett nézni, addigra már meg is jelent a táblázat, ami a pontokat mutatta. 97.3000. Majdnem a számat is eltátottam, olyan hirtelen ért ez a magas pontszám. Megnyertük. Amint leértünk, mindeni megrohamozta az edzőket. Sütött róluk, hogy iszonyatosan büszkék ránk.
Miközben a himnuszunkat hallgattam a dobogón, nyakamban a második világbajnoki aranyérmemmel, elgondolkodtam. Nyilvánvaló, hogy ennyinél nem állok meg. Végre kerettag
vagyok mindkét kűrben, és minden bizonnyal az edzők azt sem bánták meg, hogy engem indítottak
szólóban. De ez még csak a kezdet. Cél az olimpia!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése