2017. július 26., szerda

48

2017. július 19.
Magyarország, Budapest

Kedden délelőtt igazából csak lézengtünk. A duó szabadprogram selejtezőt néztük meg, ahol ismét szurkolhattunk a társainknak. Kezdtem igazán jól érezni magam. A tegnapi bukást a szólóval már kihevertem, igyekeztem tiszta lappal kezdeni a mai napot. Egészen megkedveltem a várost. Még nem voltam ilyen nagy versenyen, ami több mint három napon át tartott. Szinte mindennaposság vált, hogy két szám közt elugrunk valahova kisebb csoportokban. Mivel még nem ehettünk akármit, a többiek legtöbbször kávéztak, vagy csak szimplán elmentünk várost nézni. A csapatszellem összességében rengeteget javult, Varvarát nagyon megkedveltem, de ugyanez igaz az egész tegnapi társaságra, vagyis Mariára és Vladára. Rengeteget nevettünk, azt tudtam, hogy az utóbbi őrült, mindenhez kitalált valami hülyeséget, és még Maria is elhagyta a lekezelő stílusát. Megbeszéltük ma Varechkával (Varvara beceneve), hogy elmegyünk egy könnyű ebédre, és megnézzük a várat. Amint végeztek a lányok, szóltunk Tatyanáéknak, hogy nem jövünk vissza a szállodába, hanem egyből mentünk is úgy, ahogy voltunk. A bőröndöket bezártuk egy szekrénybe, és átsétáltunk a medencékkel szomszédos Vajdahunyad Várba.
Sajnos sokáig nem maradhattunk, inkább beültünk egy kései ebédre. Természetesen egészségeset ettünk, nem is kívántam mást, már csak az kellett volna, hogy a vízben elnehezüljek. Végül halra esett a választásunk rengeteg zöldséggel. Nem a szállodában, hanem a helyszínen csináltuk meg a hajunkat, nem akartunk csak ennyiért visszabuszozni. Nem különösebben izgultam, tudtam, hogy menni fog. Nem indultunk annyira hátul, a tizenkettőből hatodiknak álltunk rajthoz, a kínaiak és a japánok is előttünk voltak.
Bemelegítés után (inkább nem részletezném, röviden, az edzők bal lábbal keltek, ezért a tüdőnket is kiköptük), újra vehettünk fel azt a pántos borzalmat, amit kűr dressznek csúfoltak. Mellesleg, szerintem csak én voltam ezen a véleményen, de inkább nem hangoztattam. Még tegnap szóba került ez is, mikor elmentünk négyen, Mariának és Varvarának tetszett, de Vlada csak húzta a száját. Én visszafogottan annyit mondtam, hogy nem igazán az én stílusom.
Minden a szokásosan alakult. Túlzottan nem izgatott a tény, hogy mi most a döntőben versenyeztünk. Nem arról volt szó, hogy kézpénznek vettem volna a győzelmet, egyszerűen csak hittem magamban. A tegnapi rossz napnak nyomát sem láttam, valahogy elszállt, vagy nem is tudom.
Már a bevonuláshoz készülődtünk. A levegő még mindig borzalmasan párás és meleg volt, úgy éreztem, hogy megfulladok. A ruha bevágott az oldalamba, egészen kidörzsölte a pánt, rettentően kényelmetlennek bizonyult. Ennek ellenére teljes lelki nyugalommal álldogáltam, és vártam, hogy az előttünk lévő csapat lemenjen, és átadja a terepet nekünk. A dobást már annyiszor átgyakoroltuk, hogy ezer százalékig sikerülni fog, mint ahogy minden más is. Egyszerűen annyit készültünk erre,
annyira ki lett maximalizálva a tökéletesség, hogy véletlen el se lehetett rontani. Csak direkt, de ki akarná tönkretenni?
Amikor kimásztunk a vízből, a kűr végén, már rendesen elfáradtam. A lábam elzsibbadt, alig éreztem, ráadásul a talpam még be is görcsölt a folytonos feszítés miatt, így alig tudtam járni. Felmentünk a pontokért, és megint a szám számított. Minden komolyabb ellenfél már leversenyzett, előttünk indultak. Mutatták a közvetítést, majd megjelentek a pontszámok is. A sok rizsa nem érdekelt, nem néztem meg a részeredményeket, hanem egyből a legalját, az összesítést. 96.0106, első hely. Elégedetten elmosolyodtam, s rohantunk is megölelgetni Tatyanát és Natalie-t. A technikai számban egyértelműen domináltunk, és ez hatalmas büszkeséggel töltött el. Megöleltem Varvarát is, aki teljesen bezsongott a győzelem miatt. Nem csaptunk nagy partit, diszkrét kereten belül beszéltük ki az eseményeket, ugyanis az érmeket csak a szabadprogram után osztják, és azt is meg kéne nyerni. De ez már a jövő, jelenleg minél gyorsabban oda kellett érni a szállodába, legalábbis nekem, hogy kipihent legyek a holnap délelőtti szóló döntőn. Már nem izgultam. Tudtam, hogy mindent bele fogok adni, nem történhet meg az, hogy elszáll a kedvem. Ezen az estén megéreztem valamit. Amiért bármire képes lettem volna, hogy megtapasztaljam még egyszer. A győzelem ízét.
***
Szerda reggel, tizenkilencedikén izgatottan és győzelemre éhesen ébredtem. Egy falatot is alig bírtam letuszkolni a torkomon, de tudtam, hogy muszáj valamit ennem, vagy nem bírom a napot. A hajamat tegnap este nem mostam ki, úgy voltam vele, és az edzők is mondták, hogyha tudok benne aludni, akkor felesleges. Varvarával karöltve járkáltam mindenhova, aztán a bemelegítésre odajött Svetlana és Tatiana. Fürdőruhában sétáltam ki a medence partjára, ahol már éreztem, hogy éget a nap. Nem elég, hogy a kinti edzések miatt úszósapkával barnultam le, ezért a fejemen volt egy fehér rész, még lett rajtam egy további csík. A sápadt fehér bőröm már normál színben pompázott, a leégést sikeresen elkerültem egyelőre. Az úszósapkát viszont borzalmas volt felvenni a hajamra.
Szorította a fejemet, lecsúszott, sokkal rosszabbnak éreztem, mintha frissen készítették volna a hajam.
Valahogy túléltem az egészet. Elküldtek öltözni, utána pedig szenvedtek egy sort a már megszáradt hajammal. Ugyanis régebben kenték fel, ami egyenlő volt azzal, hogy borzalmasan keményre száradt. Így konkrétan fel kellett törni. Nyöszörögtem egy sort, ugyanis néha nemes egyszerűséggel beleszúrták a fejbőrömbe a kontytűt. Nincs is rosszabb érzés, amikor berakják a tűt, végigszakítja a kontyot, majd a fejbőrt is. Ezt megspékelve, hogy nem megy bele elsőre, ezért még ki-be húzkodják. Ezek után a sminket pillanatok alatt megcsinálták, de még volt időm. A sorsoláson megint az utolsók közt húztak ki, a tizenkettőből tizenegyediknek indultam, utánam csak Macau, vagyis mindenki más előttem. Addig volt időm gondolkodni, míg ideér Svetlana, ugyanis vele küldtek el számolni.
Csak most gondoltam bele igazán, éreztem a súlyát annak, hogyha ezt megnyerem, akkor felnőtt világbajnok szólista leszek. Ami azt jelenti, hogy a következő bajnokságig konkrétan én vagyok az egész világban a legjobb. Ez már nem volt játék. Tudtam, hogy meg kell csinálnom, és ha minden jól alakul, kétszeres bajnokként távozhatok. Ehhez pedig az kellett, hogy mindent beleadjak. Muszáj volt megnyernem. Kiskorom óta erről (is) álmodoztam. Hogy egyszer én állok majd a dobogó legfelső fokán, én leszek a legjobb. Ez volt a legmagasabb rang a szólóban, ugyanis az olimpián csak duó és csapat indulhat, eltörölték az egyszemélyes kategóriát még a kétezres évek előtt. Eddig észre sem vettem, hogy esélyem nyílt az egyik álmomat beteljesíteni.
Megérkezett Romashina, kiszakítva a merengésemből, és elmentünk egy üres részre. Ötvenegyére számoltam le, de nem untam. Volt bennem egy egészséges félelem, izgatottság. Az utolsó utáni pillanatban értünk vissza, már éppen keresett a bíró. Pár másodperc múlva, megvártam, míg szólítanak. Megjelent az orosz zászló a kivetítőn. Megfogtam Svetlana törölközőjét, és teljes erőből a földhöz vágtam. Felkaptam a fejem, és mosolyogva indultam meg a lépcsőn. Éreztem a testemből áradó erőt, úgy éreztem, mintha emberfeletti dolgokra lettem volna képes. Vártam a sípszót, hogy 
végre megszólaljon a zene, de nem túl lenni akartam rajta. Egyszerűen csak élvezni.
Hatalmas vigyorral az arcomon úsztam a létra felé. Csak ekkor éreztem, hogy igazán elfáradtam. Az összes izmom elsorvadt, a lábam görcsölt, a kezem rettenetesen fájt, annyira megfeszítettem magam. A kűr valami fenomenális volt. Minden erőmet beleadtam, akkor nem létezett semmi más, csak én és a zene. Igazam lett. A tűz mindvégig megvolt, s most felszínre is tört. Csak a bírókra figyeltem, a szemükbe néztem, de máskor pedig üveges tekintettel meredtem magam elé. Folyamatosan a fejemben pörgött Tatiana, Natalie és Svetlana összes tanácsa. Szavakba se tudtam önteni az érzést, euforikus állapotba kerültem, miközben csináltam a gyakorlatokat.
Felsétáltam az emelvényre. A szívem a torkomban dobogott, ekkor kezdtem el igazán izgulni. A számat harapdáltam. Megszűnt a külvilág, a fülemben dobogó vértől nem hallottam a közönség tapsolását, se a többiek kiabálását a lelátóról, se a bemondót. Csakis az előttem lévő kivetítőt pásztáztam. 96.1333 első helyezett. Lehunytam a szemem. Magam sem hittem el, hogy sikerült. Integettem a lelátók felé, majd lesétáltam, és egyenesen Tatianára ugrottam. Miután kiugráltuk magunkat, még Natalie is adott egy ölelést, pedig neki nem szokása. Átmentünk a lelátók alatt, ahol a kezembe kaptam a törölközőmet. Interjút kellett adnom, de nem bántam, hiszen szívesen beszéltem a győzelemről, ami még nekem is hihetetlen volt. Tatianával egyszerre végeztünk, és elindultunk az öltözők felé. Véget is ért az egész kategória. Sajnos nem maradt időm a csapattársaim nyakába ugrani - majd az eredményhirdetés után -, mivel mindössze öt percem volt felöltözni. A minimum harminc fokban is fel kellett vennem a hosszú ujjú, fehér színű feliratos melegítő felsőt és a hosszú nadrágot is, ami ugyanilyen színben pompázott. Nemes egyszerűséggel rávettem a kűr dresszre. Felálltam ugyan oda, ahol bevonultunk, és már szólítottak is. Harmadik helyezett Anna Voloshyna, meglepő, de legyőzték az ukránok a japánokat ebben a számban. Másik helyezett Ona Carbonell, a spanyol riválisom. És végül én következtem. Kimentem, és felálltam a dobogó mögé. Még egy kis ideig eltartott, amíg odaadják a virágot és a plüsst, meg mindenki kezet fog mindenkivel, ezért végignéztem a lelátókon. Megüresedett az egész, csak a rajongók maradtak itt, plusz a csapattagok és a családok, meg még páran, akiket érdekelt az egész ceremónia. Végre rám került a sor. Kezet fogtam a szövetségi kapitánnyal, aki feladta az érmet. Hihetetlen érzés volt végre a nyakamban érezni az aranyat. Öt másodpercenként meg kellett érintenem, hogy tudjam, ez nem csak egy álom. Megkaptam
a csokor virágot, majd a rózsaszín vízililiom plüsst is, aki a kabalája az eseménynek, Lilinek keresztelték. Felhúzták a zászlókat, hatalmas örömmel töltött el, hogy az orosz lebeg középen. Ezután az orosz himnusz következett, amit büszkén hallgattam végig. Végre én is tettem valamit a nemzetért.
Miután lezajlott az eredményhirdetés, hátraszaladtam, és Varvara nyakába ugrottam. Mindenki lejött és megölelgetett, még Aleksandra is gratulált. A többiek elkezdtek szedelődzködni, azonban Varvara ott maradt velem és fotózkodtunk mindenhogyan. Tatyana is megtalált.
- Jól van, nem hoztál szégyent ránk - mondta elérzékenyülve. - Büszke vagyok rád.
Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam.
- Egyél egy sütit délután, megérdemled. Meg különben is, olyan vékony vagy, mint a kisujjam, nem voltál te ennyire sovány - nevetett.
- Még meggondolom - válaszoltam.
- De tényleg - mosolyodott el őszintén. - Csak ne bízd el magad ezek után! - fenyegetett meg játékosan, azonban én tudtam, valójában milyen komolyan gondolta.
- Hosszú még az út, nem csak egyet szeretnék, és mindent bele fogok adni, akármennyi munkába is kerül. Azt szeretném, hogy majd egy mozdulatból mindenkinek eszébe jussak - mondtam, de Tatyana és Natalie egy pillanatra lefagyott. Láttam, ahogy a vörös hajú edző felvonja a szemöldökét, és ránéz a mellettem állóra, akinek a szemében felismerés tükröződött. Fogalmam sem volt, hogy éppen mi történt, féltem, hogy valami rosszat mondtam. Azonban visszagondolva sehol sem találtam a bukkanót.
- Helyes - veregette meg a vállamat Tatyana, majd nemes egyszerűséggel elsietett. Kérdőn néztem utána, majd Natalie-re.
- Semmi baja, csak a lánya is ugyanezt mondta egy verseny után szóról szóra, és felzaklattad - mondta.
Egy pillanatig csak kérdőn néztem magam elé, de miután leesett, bűntudatom támadt, mégha nem is szándékosan tettem. Azzal nyugtattam magam, hogy nem tudtam, ezért nem lehetek hibás.
Felsóhajtottam, és kivettem a szekrényből a bőröndömet. Varvara megvárt az öltözőben, a többiek már kint voltak és a buszra vártak. Másra sem vágytam, csak arra, hogy kimossam végre a hajamat. Azonban eszembe jutott, hogy még este van a csapat selejtező. Magamban káromkodtam egyet, a hátam közepére kívántam. Kiértünk az öltözőből, majd kimentünk az előtérből is. Körbenéztem kint. Átsiklott a tekintetem pár emberen, akik fotózkodni akartak vagy aláírást kérni, de egyen megakadt a szemem. Egy pillanatra ledöbbentem, de páran megrohamoztak. Készségesen odaálltam mindenki mellé, vagy ráfirkantottam a nevemet a papírra. Majd odasétáltam Danielhez.
- Te jó ég, hogy kerülsz ide? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Eltévesztettem a magyar nagydíj időpontját - kacsintott. - Amúgy gratulálok, igazán megérdemelted, fantasztikus voltál.
- Láttad? - csodálkoztam.
- Igen, és gyönyörű voltál - adott egy ölelést. - Mondjuk, ezt a szemöldököt még nem szoktam meg - nevetett.
Ekkor tűnt fel, hogy a kezében egy csokor virágot tartott.
- A világbajnoknak személyesen - viccelődött, és odaadta.
- Még mindig nem hiszem el, hogy eljöttél - vigyorogtam.
- Érdekelt, hogy mit is csinálsz, meg még amúgy se voltam ilyenen. Mellesleg, valamikor a délután tudnánk találkozni?
- Most visszamegyünk a szállodába, lerakom a cuccaim és lemosom ezt a borzalmat a fejemről, de utána estig szabad vagyok. Meddig maradsz?
- Holnap reggel repülök vissza, gondoltam, nincs sok szabadidőd.
- Jól gondoltad. Este lesz a csapat selejtező, arra vettél jegyet?
- Egész napos - mutatta meg. - A hotel elé megyek, melyikben szálltatok meg?
- Radisson Blu Beke Hotel, nincs messze.
- Oké, majd hívj, hogy mikor leszel kész.
- Körülbelül egy óra múlva?
- Megbeszéltük.
Megérkezett a busz, így kénytelen voltam elbúcsúzni a hirtelen látogatómtól. Nem hittem el, hogy ezért képes volt eljönni. Másrészt viszont nagyon boldognak éreztem magam, és még ez is rátett egy lapáttal. A buszon megint Varvara mellé ültem. Egy ideig az érmemet tanulmányoztam, míg ő csak bámult ki az ablakon. Hirtelen felém fordult.
- Mentek valahova az… ismerősöddel? - Meglepett a kérdése. Viszont tetszett, hogy nem képzelte Danielt a barátomnak.
- Igen, ebédelni a városba.
- Nem helyi?
- Nem - nevettem.
- Mondjuk látszott rajta - vonta meg a vállát. - Én is elmennék ebédelni, annyira nem jó a szállodai koszt, hiába van négy csillaga. Csak sajnos nincs kivel - húzta a száját. Nem úgy tűnt, mint aki utalni szeretne bármire is, egyszerűen csak kijelentette. Bevallom őszintén, Daniellel kettesben képzeltem el az ebédet, de megsajnáltam a lányt. Egész végig kedves volt, megvárt, nagyon jó barátnők lettünk.
- Eljössz velünk? Ő néz majd konkrét helyszínt. Mellesleg, csak egy baráti ebéd, nem vagyunk együtt - előztem meg azt a gondolatát, miszerint gyertyatartó lett volna.
- Nem zavarnék?
- Nem - mosolyogtam rá.
- Akkor szívesen jövök - ujjongott. Jó érzéssel töltött el, hogy fel tudtam dobni.
A hotelben villámgyorsan bemásztam a fürdőkádba, pár pillanat múlva pedig Varechka is csatlakozott hozzám. Polina elment valahova Dariáékkal, így nyugodt szívvel mosakodhattam. Varvara állítása szerint megizzadt, ezért ő is lefürdött, közben segített kiszedni a hajamat. Nem éreztük magunkat kínosan, hogy együtt fürödtünk, hiszen mindketten lányok vagyunk, ráadásul az öltözőben is mindig látjuk egymást meztelenül. Plusz így gyorsabban készültünk, hogy ketten vakartuk le a zselét a fejemből. Most kivételesen adtunk magunkra, én egy sima kék színű nyári ruhát vettem fel szandállal, ő pedig egy virágmintás, rövidnadrágos egybe ruhát. A sminket feleslegesnek tartottunk, csak dezodort fújtunk magunkra. Megfogtam a telefonomat és a pénztárcámat, és kimentünk az előtérbe. Felhívtam Danit, aki biztosított róla, hogy már itt áll, és talált is egy jó helyet. A busz hat órakor indult a szállodától, addigra kellett elkészülni a hajjal is, meg mindennel, vagyis bőven volt időnk, mivel még csak egy óra múlt. Biztos voltam benne, hogy az edzőtársam és Dani kedvelni fogják egymást. Mondjuk, szerintem az ausztrált nem lehetett nem szeretni.
- Varvara Subbotina.
- Daniel Ricciardo - fogtak kezet. Az ausztrál eléggé meglepődött, mikor közöltem, hogy csatlakozik hozzánk még valaki, de úgy láttam, nem volt ellenére.
Egy kisebb étterembe mentünk. A főfogás mindhármunknak egészséges étel volt, nem meglepően. Utána pedig megfogadva Tatyana tanácsát, rendeltem egy tortaszeletet. Túrós-málnásra esett a választásom, ami még nagyjából egészségesnek volt mondható. Nem bírtam volna megenni egy marcipános csokis cukros valamit. Kifejezetten jól esett ez a kis édesség. Az edzőtársamnak is adtam belőle egy falatot, vonakodva az alakja miatt (megjegyzem, csont vékony), de elfogadta. A végén pedig kért még egy harapást. Az ebéd nagyon kellemesen telt, Varvara először feszengett, de egy idő után ő is ugyanolyan felszabadultan nevetett Daniel bohóckodásán, mint én. Az ausztrál természetesen csinálta a fesztivált, a hasam is fájt már, de nem az étel miatt.
Sajnos vissza kellett indulnunk a hotelbe. Gyorsan megcsináltuk a hajunkat, és lementünk az előtérbe, ahol Vlada újra előadta a különszámát. Csak annyi volt a különbség, hogy most az egyen melegítőben, amiben mindnyájan voltunk.
A bemelegítéshez és a versenyhez se volt semmi kedvem. Végigszenvedtem az egész melegítést, délelőtt kiadtam magamból mindent, estére pedig semmi energiám sem maradt. Mintha az égiek tudták volna, ezért másodiknak sorsolták a csapatot. Jelen pillanatban szívesen cseréltem volna Varvarával, aki kényelmesen ücsörgött a parton. Tudtam, hogy szíve szerint ő is bent lenne és versenyezne.
Átvettük a fürdőruhát, ami kifejezetten tetszett. Bár nem az én stílusom, legalább nem volt pántos a háta, hanem az egészet testszínű anyag borította.
Már szinte megszoktam azt az érzést, hogy mindent beleadjak, s most sem volt ez másképp. Tudtam, hogy száz fölötti százalékon fogom végigcsinálni, ettől nem féltem. Viszont attól igen, hogy egyáltalán kijövök-e a vízből.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése