2017. július 24., hétfő

47

2017. július 17.
Magyarország, Budapest
Ma teljes extázisban ébredtem. Fogalmam sincs, miért, de boldog voltam. Az egyik részem már túl akart lenni rajta, de a másik pedig mindent bele akart adni, hogy bebiztosítsa a helyet. Polina megint elküldött a francba, hogy miattam kellett még egyszer felkelni, de nem komolyan mondta. Villámgyorsan megcsináltuk a hajamat, és futottunk is le az előtérbe, ahol már mindenki ott ücsörgött. Edzők és busz híján ott is ragadtunk egy darabig. Azonban nem unatkoztunk, ugyanis Vlada (nem Elena barátnője, hanem egy másik lány, aki kerettag - szerk.) szokásosan fel volt pörögve. Míg mi az ott található bőrfotelekbe süppedtünk bele, esetleg néhányan a földön foglaltak helyet, addig ő vígan táncolt körülöttünk a csapatszínű egybe ruhájában. Egy egyszerű, rövid ujjú ruha, ami térd feletti, a mell aljáig piros, majd a derékig fehér, utána pedig sötétkék. A legfelső részen pedig orosz betűkkel ,,Oroszország" volt ráírva. Mellesleg, mindenki más feketében ücsörgött, de őt ez nem zavarta különösebben, sosem érdekelte más véleménye. Maria előszeretettel osztotta meg Instagramon az egyre őrültebb felvételeket, ez az ő barátságukba belefért. Vlada előszeretettel ugrálta körbe a padlószőnyegen elhelyezkedett Marinát és Anastasiát, akik csak nyugodtan folytatták tovább az eszmecserét. Még egy saját számot is előadott a lány, annyira nem is volt rossz. Azonban megérkeztek Tatyanáék is, mikor már a fél csapat elunta az életét, a másik fél pedig azzal volt elfoglalva, hogy vajon melyik számot halandzsázza Vlada, végre elindulhattunk. Mindenki maga után vonszolta az edzőtáskáját, vagy aki praktikusabban gondolkodott, az a bőröndjét. A többiek sem fognak unatkozni, amint lement a szóló, ugorhattunk is vízbe, hogy gyakoroljunk a holnapi rövidprogram döntőre. Biztos voltam benne, éreztem, hogy végig fogom szenvedni az egészet, de csak arra tudtam gondolni, hogy utána szabadok leszünk.
A Városligetbe érve izgatottság lett úrrá rajtam. Most nem pánikolhattam be úgy, mint a technikai gyakorlatnál. Az is csak egy hajszálon, az elszántságomon múlt, hogy nem fulladt kudarcba az egész. Bemelegítettem a parton és a vízben is Tatiana és Svetlana közreműködésével. Szerettem, hogy ott volt Romashina is, ilyenkor a szóló- és duóedző mintha megenyhült volna egy kicsit, nem ordított le annyira. Viszont volt egy aggasztó tényező. Valahogy nem éreztem azt a pluszt a melegítésnél. Megcsináltam a formalitásokat, meg minden, de semmi több. Egyszerűen nem sikerült kicsikarni magamból és a teljesítményemből azt a száz fölötti százalékot. Pedig nagyon kellett volna. Egyetlen reményem maradt, bizakodtam, hogy élesben visszatér.
A kűr az ,,Amazon" fantázianevet kapta, eredetileg Svetlana Kolesnichenkonak készült, de végül én kaptam meg. Került rám egy elég érdekes smink, húztak tusvonalat, a szemöldököm végére rajzoltak egy másik vonalat, leginkább a kígyónyelvhez tudtam hasonlítani. A vöröses-rózsaszínes rúzzsal kidíszített szám közepére egy fekete vonalat pingáltak (mellesleg szemceruzával, de ez kit érdekelt). Csak kontydíszem volt, arany-fekete, a fürdőruhámhoz passzoló színekben. Az aljából, a tarkómra lógott ki belőle rengeteg szalag, nem hosszúak, épphogy leértek a nyakamig. Jól nézett ki az összképen, és szerencsére egyáltalán nem volt zavaró.
Egy pillanat alatt elstartolt a szám, még időm sem volt felkészülni. Harmadiknak indultam a harminckettőből. Próbáltam magam győzködni, hogy így legalább nem kellett itt maradnom este tizenegyig, amíg az utolsók is lemennek, de hiába. Nem múlt az idegességem. Annyi a pozitívum, hogy nem indult kínai szóló szabadprogram, de a spanyol Ona ettől még valós veszélyt jelentett. Anna Voloshyna inkább Inui Yukikoval vívott a harmadik helyért, úgy számoltuk, nem igazán volt beleszólása az élmezőnybe.
Igyekeztem lassan, minden pillanatot elnyújtva odasétálni a lépcsőhöz. Sajnos nem volt mit tenni, tettetett magabiztossággal bevonultam. Ekkor éreztem magam életemben először igazán elveszettnek egy versenyen. Abban is kezdtem kételkedni, hogy igazán megérdemeltem-e ezt a kűrt. Azonban megkezdődött a szám, elhangzott a sípszó, és elindult a zene. Gépiesen csináltam meg a parti részt, ami cigánykerékkel meg minden egyébbel volt telerakva, hogy biztosan ne legyen túl egyszerű, és beugrottam a vízbe.
Amikor kimásztam, éreztem, hogy ez egyszerűen kevés volt. Nem jöttem rá, mi ütött belém, elillant a szenvedély, a tűz, pedig tudtam, hogy valahol mélyen szikrázik még. Tatiana megölelt, de Natalia
inkább csak csendben biccentett. Ismert, jól tudta, hogy nem kellett semmit se mondania, én fogom felemészteni saját magam. Amikor vártam a pontokra, képzeletben homlokon csapkodtam magam, hogy miért nem sikerült. Kedvem lett volna elsírni magamat, felelőst keresni a történtekért, de nem volt értelme, hiszen az egyedüli, aki ezt elrontotta, az én voltam. Persze a közönség mit sem vett észre ebből, nekik mindössze annyi tűnt fel, hogy ez nem egy olyan erős szám, nem lett jól összerakva a kűr, nem gyakoroltuk eleget, esetleg valami egyéb ok. De ez is csak a szakértők szemeit szúrta ki, aki gyakran látott már orosz szinkronúszást, a közönség ugyanúgy füttyögve éljenzett. Megkaptam a pontokat, egészen magasnak éreztem, ahhoz képest, amit csináltam, de necces volt. Pengeélen táncoltam, ha megnyertem volna, az is csak a szerencsén múlt, nem megérdemelt. Visszamentem a többiekhez, nem adtam interjút, selejtezőn csak a helyiek adtak, örültem, hogy nem szakadt a nyakamba még ez is. Minél messzebb akartam lenni ettől a helytől, azonban kűr hajjal együtt ugorhattam is vissza a vízbe. Csak kiszedték a díszt, meg lemostam a sminkem, de már vehettem is fel újra a vizes melegítő fürdőruhát. Úgy nézhettem ki, mint akinek a fogát húzzák, de igyekeztem mindent beleadni. Miután még ötvenszer elgyakoroltuk az első dobást, meg minden egyebet, két óra után bekövetkezett az, amire egész nap vártam. A szabadidő.
Az öltözőben nem nagyon beszélgetett senki, nem uralkodott valami vidám hangulat, ez részben a fáradtságnak is betudhattuk. Vlada és Varvara, sőt, még Polina is aggódó tekinteteket vetett rám, de nem jöttek oda, aminek örültem. Biztos voltam benne, hogy érezték, ez nem az igazi, hiába nem rontottam el semmit sem, én ennél sokkal többre képes lennék. Miután mindenki összeszedelődzökött, indultunk ki az épület elé, ahol reményeim szerint a busz fog ránk várni, de útközben megakadt a szemem a kiíráson. Már is kirakták a selejtező eredményeit. A szívem hevesebben kezdett dobogni, valahol mélyen reménykedtem, hogy az én nevem fog szerepelni a legtetején, de pontosan tudtam, hogy ez egyenlő volt a lehetetlennel. Mégis, vágyakozva pillantottam a táblázatra. 1. Carbonell Ona 94.2000. Átkoztam magamat, hogy hiú reményeket tápláltam, ami még jobban nehezítette elfogadni a tényt. Következő sor. 2. Radulova Elena 94.1667. Nem hittem a szememnek. Dühített a tény, hogy mindössze kevesebb, mint négy század fosztott meg az első helytől. Ennyit simán bele tudtam volna még adni. Kétségtelen, tiszteltem Onát, igen nagyra tartottam, jó példaképnek, akármilyen jó is volt ma, ezt nem ő nyerte meg. Hanem én vesztettem el.
Beszálltam a többiek után egy kicsivel lemaradva a buszba, és megnéztem, hol van még szabad hely. Varvara integetett, hogy üljek mellé, örömmel mentem oda hozzá. Elkezdett locsogni mindenféléről, határtalanul hálás voltam neki, hogy elterelte a gondolataimat. Miközben azt vitattuk meg, hogy vajon az idei télen melyik lesz a legmenőbb szín, mert akkor olyan lábmelegítőt veszünk, a két ülés között előrehajolt hozzánk Maria.
- Elmegyünk kávézni, a városban van egy hely, jöttök velünk? Én és Vlada megyünk - mondta. Egy kicsit meglepett. Kérdőn Varvarára néztem, és ő bólintott. Én azonban egy kicsit vacilláltam a kimozdulás kapcsán, inkább otthon maradtam volna, mély depresszióban, a puha hotelágyban.
- Nem szeretem a kávét - húztam a számat.
- Nem baj, van ott más is, fő a társaság - kacsintott, és ezzel igennek is vette, hogy velük megyek. Örültem neki, hogy elhívtak, végül beláttam, hogy ha este korán lefekszem, kutya bajom se lesz. Úgy se maradhattunk sokáig el, általában közösen szoktunk vacsorázni a szállodában. Valahogy nem féltem a holnaptól, ha a csapatra gondoltam. Valamit éreztem. Lehet, hogy csak a későn jött önbizalom? Ki tudja. Mindenesetre, egyszer úgy is bekövetkezik minden.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése