2017. július 24., hétfő

46

2017. július 16.
Magyarország, Budapest

Ma rendezték meg a technikai duett döntőjét és a rövidprogram selejtezőjét. Ugyanúgy kelhettünk korán Svetlana és Aleksandra miatt. Viszont szerencsére a délelőtt szabad volt (nekünk), csak szurkolni kellett bemenni. Felmentünk a lelátóra, mindenki kezében egy orosz lobogó díszelgett. A program pontban tizenegy órakor kezdődött, s mi jegy híján a lépcsőre ültünk, esetleg, ha volt szabad hely, akkor oda. Senkivel sem törődve, üvöltve szurkoltunk a mieinknek, és örömmel töltött el az, amikor láttam fent más oroszokat is ujjongani. Páran még zászlót is hoztak. Egyébként a kűr még Svetlana Romashináé és Natalia Ischenkoé volt, de a lányok bámulatosan megcsinálták. Elég nagy fölénnyel meg is nyerték ezt a számot. Nekik is már csak a szabadprogram volt hátra, ugyanúgy, mint nekem, plusz még a csapatok. Egy óra alatt le is ment az egész, de még ünnepeltünk ott egy kicsit. Ezek után mehettünk vissza a szállodába. Mivel még volt időnk, egyre már a hotelben pihentünk, de csak fél ötre kellett kész lennünk hajjal, ezért úgy gondoltam, lenne még idő gyorsan megnézni a várost. Páran elmentek műugrást nézni, a duó pihent, ezért ráírtam Varvarára. Bírtam a lányt, velem egyidős, most került be csak a rövidprogramba, a csapatban még nincs benne. Ugyanúgy szólista, mint én. Ha nagyon vetélkedni akartam, akkor még azt is mondhattam volna, hogy veszélyes a helyemre nézve. Háromszoros junior-világbajnok (mint én), gyönyörű a lába és borzasztóan hajlékony. Azonban én nem olyan voltam, aki ezek miatt nem barátkozik valakivel, sőt, még nem is féltékenykedtem rá, mert nagyon kedves lány. Mellesleg, két szobával arrébb feküdt csak mellettem, de azért üzenetben beszéltünk. Eddig jóban voltunk, persze nem annyira, mint Vladával.

Én: Varechkaaa
Varvara: Mi az?
Én: Nincs kedved elmenni gyorsan egy kis városnézésre?
Varvara: Polináék is oda mentek, nem?
Én: Nem, hanem kávézni.
Varvara: Felőlem mehetünk, csak érjünk vissza.
Én: Öt perc múlva az előtérben?
Varvara: Ok. Amúgy át is jöhettél volna, itt vagyok pár szobával melletted.
Én: Akkor átjövök, ha kész leszek :D.
Varvara: Te átöltözöl?
Én: Menjünk a melegítőben?
Varvara: Este úgy is újra át kell venni, szerintem az így praktikusabb.
Én: Rendben.

Úgy, ahogy voltam, megfogtam a pénztárcámat és a telefonomat, majd kisiettem az ajtón. Kopogtam kettőt, de nem jött válasz. Hirtelen kinyílt a mellettem lévő, amin Varvara dugta ki a fejét. Érdeklődve nézett rám, hogy én mégis miért ütögetem valaki más ajtaját. Mikor leesett, hogy benéztem a számokat, felnevettem.
- Reméljük, nincs ott senki - mosolygott ő is.
***
Végül a nagy városnézésből nem lett sok minden, elmentünk a Margit-szigetre és leültünk a parkban. Jól esett egy kicsit beszélgetni valakivel, elpanaszolni az élet problémáit. Össze-vissza csapongtunk a témák között, ha valaki kívülállóként figyelte a beszélgetést, az valószínűleg egy szót sem értett belőle, és nem csak a nyelv miatt.
Polinával gyorsan megcsináltuk egymásnak a haját, összepakoltunk a hátizsákba, és elindultunk a buszhoz. Ötre már ott is voltunk a helyszínen. A huszonnégyből tizennyolcadiknak álltunk rajthoz, megint jó hátul, mint mindig. Igazából sokkal jobb, mint elől kezdeni, de így később is végeztünk. A bemelegítés maga volt a pokol, szokásosan. Még fél hatkor is rendesen tűzött a nap, de szerencsére
már nem égetett. A dobást az elején rengetegszer próbáltuk újra a biztonság kedvéért, a végére teljesen elszédültem, pedig nem szokásom. Már minden bajom volt, mikor kiengedtek, rendesen kaptunk a fejünkre Tatyanától, hogy csináljunk már végre valamit. Kiosztották az új ruhákat, miután kimásztunk, és egyből elküldtek öltözni. Személy szerint nekem annyira nem tetszett, pántos hátú (bah), az egész ezüstszínű, és alig takart valamit. Rengeteg helyre testszínű anyagot raktak, a szürkésen szikrázó részre pedig rengeteg követ. Ha kimentem a napra vele, akkor úgy csillogtam, mint egy diszkó gömb. Szép volt, meg minden, csak nem az én stílusom. Persze, nem kezdtem el problémázni, úgysem én választhattam.
Nem kaptunk pihenőt, hanem azonnal elküldtek számolni. Abban a háromnegyed órában kétszer összeveszett a csapat, a versenyek előtt akkora a stressz, mindenki ideges, csak valakinél könnyebben elpattant húr. Varvarával mi ketten voltunk a ,,kicsik", szép csendben meghúztuk magunkat, és inkább nem szóltunk bele. Természetesen ezek nem voltak valami nagy viták, maximum a bevonulásról, egy alakzatról, de pár perc múlva már mindenki túllépett az összeszólalkozáson, és ugyanúgy csináltuk tovább a dolgunkat. Ezek után már nem volt más hátra, mint leülni, és várni. Az árnyékos részen, a bemelegítős medence mellett tartottunk egy megbeszélést. A zene folyamatosan dübörgött, már rég elkezdődött a verseny.
- Mindenkinek össze kell szednie magát - mondta Anastasia, aki ideiglenesen magára vállalta a csapatkapitány szerepét. - Nagyon fontos az első dobás, Elena, ugorj olyan jól, mint amikor először ugrottál a melegítésnél… - Innentől már nem is nagyon figyeltem, hogy mit mondott. Csak a sablonszöveg, nem engem kellett motiválni, hiszen én mindig beleadtam mindent, most sem volt ez másképp. Tatyana hívott, hogy menjünk, mert hamarosan mi jöttünk. Előttünk már minden veszélyesebb ellenfél (Kínaiak, Japánok) leversenyzett, utánunk már csak olyanok voltak, mint Costa Rica, meg ilyenek. Még egy utolsó csatakiáltás után ténylegesen elindultunk. Felálltunk a fal mögé, ahol még semmi sem látszódott belőlünk. Az előttünk lévő kűrt végigugráltuk, folyamatosan melegen tartva az izmainkat. Elhalkult a zene. Az ott lévő bíró azonnal szólt, hogy álljunk be a bevonuláshoz. Felsorakoztunk a lépcső elé. Ugróemberként én középen mentem, a külső sorban, mi értünk a vízbe először. Mellesleg, Varvara most nem versenyzett, az edzők biztosra akartak menni, ezért a selejtezőre Marynát (Goliadkina) rakták be, és ha megnyerjük, akkor lesz csak ő a döntőben. Nem akartak kockáztatni, hátha a kínaiak fölzárkóztak a tavasz és a nyár alatt.
Ahogy körbenéztem, a lelátókon egyre több orosz lobogót fedeztem fel. Azt tudtam, hogy az emberek között ült a két Svetlana, Aleksandra, és időközben Varvara is felment hozzájuk. Mégis örömmel töltött el, hogy rajtuk kívül, egy idegen országban is voltak szurkolóink. Nem is figyeltem arra, mit mondott a bemondó, csak a végét hallottam.
- Number eighteen, the Russian Federation! - Tapsvihar követte a mondatot.
Daria számolására bevonultunk. A lelátók, de még a széksorok között húzódó lépcsők is teljesen megteltek, egy nagy csoportban lengett jó pár orosz zászló. Direkt végignéztem a bírókon, mindegyiknek a szemébe, ez kötelező volt, hiszen ezért még magasabb művészi pontokat adtak. Csak az volt a fejemben, hogy az első dobás sikerüljön, és onnantól már minden jó lesz.
A parti részünk felért egy komplett kűrrel, mire végül beálltunk a kezdő pozícióba. A szívem a torkomban dobogott, mikor meghallottam az ismerős zenét. Szerettem magát a kűrt, elektronikus zenéje kiváló ütemet adott, az egész pörgött, és ez élvezettel töltött el, nem volt nyugis része. Beértem a nem is annyira hideg vízbe, est létére már egészen közel hasonlított a levegő hőmérsékletéhez. Megbizonyosodtam róla, hogy a víz alatti zene kifogástalan. Egyből ráálltam a dobóemberek kezére, megfogtam a fejüket, és amikor odaért a zene, ellöktem magam. A lányok hatalmasat dobtak, a forgás kiválóan sikerült, pedig nem egy könnyű elemről volt szó. Innentől már - ettől is felbuzdulva - színtiszta lelkesedéssel csináltam végig az egészet. Mosolyogtam mindenkire, egyszerűen csak élveztem. Ugyanis volt mit.
A felejthetetlen pillanat, amikor véget ért az első éles bevetése ennek a rövidprogramnak. Kifelé úszva láttam, ahogy Tatyana és Natalie megölelte és vállon veregette egymást. Az arcukon elégedettség látszott, azok is lehettek. Az ő érdemük ez a kűr, ami valljuk be, a sok fullasztó rész ellenére fantasztikusan sikerült. Egymás után mentünk fel oda, ahol bevonultunk. Beálltunk a sorba, és az előttünk lévő kivetítőre meredtünk. Nem is igazán a pont érdekelt, hanem az előtte szereplő szám, ami azt mutatta, hogy jelenleg hányadikak voltunk. Egyet pislogtam, és bejött az eredmény. Egy! Megnyertük a selejtezőt! Tudtam, hogy ez még csak a kezdet, két nap múlva dőlt el minden, de akkor is boldog voltam, mint mindenki. Még egy kadenciát bemutattunk, integettünk a szurkolóknak, majd lesétáltunk, helyet adva a következő csapatnak, és odamentünk az edzőkhöz. Természetesen gratuláltak, de ők sem akarták elbízni magukat.
Ezek után egyből hazafelé vettük az irányt, felszálltunk a buszra, ugyanis holnap már a szóló selejtező következik. Amolyan szabadnap volt, hiszen én délelőtt leversenyzem, estére pedig semmit sem terveztek. Nem tudtam, hogy vajon direkt, vagy csak véletlen, mindenesetre, örültem a fél napnak, amikor nem voltak követelmények. Igyekeztem minél előbb az ágyba jutni, elgondolkodva, hogy a holnapi milyen fontos nap lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése