34

2017. május 16.

Oroszország, Moszkva

Egy kiadós edzés után végre újra elterülhettem a kényelmes bőrkanapén. Alla, miután meglátták a központban, azonnal félrehúzták. Legalább húsz percig volt távol, de néha áthallatszott a vasajtón Tatyana és Natalie üvöltése. Az előbbi teljesen ráállt a lány szívatására, egész nap ezt csinálta. Nem sajnáltam, hisz megérdemelte, azok után, hogy elment bulizni, ráadásul még engem is elrángatott magával. Nem akarom ráhárítani a felelősséget, természetesen akkor még én is benne voltam, hiszen jó ötletnek tűnt, annak állította be. Alla teljesen összetört, nem bírta a nyomást. Legszívesebben jól megmondtam volna neki, hogy én majdnem minden edzésen ezt éltem át, az ő baja, hogy kihúzta a gyufát. Mellesleg, eddig tartott a nagy barátságunk, az öltözőben félrehúzott, és elég sértő dolgokat mondott rólam. Egyáltalán nem különb, mint Aleksandra. Erősnek akartam látszani, de a végén odáig jutottunk, hogy én voltam a ribanc, véletlenül se ő, aki két pasival kavart egyszerre. Mivel ő a nagyobb, volt bennem annyi tisztelet, hogy nem szájalta vissza, hanem némán tűrtem a szitkozódását. Szívesen megmondtam volna a magamét, de a saját érdekemet kellett néznem, nem akartam bárkivel is összekapni a csapatból. Tudtam, hogyha tovább folytatja ezt az életmódot, simán kiteszik a keretből, akkor pedig én fogok mosolyogni.

Vlada tegnap itt aludt nálam, főztünk zöldségekkel gazdag vacsorát, és beszélgettünk mindenféléről. Bármennyire is jó barátnőm, a csapatról akkor sem akartam beszélni, sem erről az egész Danieles és Lewisos dologról. Ráért majd a maga idejében, nem akartam semmit sem elsietni, mint Allánál tettem, hogy egyből beavattam mindenbe. Egyszer nyíltam meg, és ez lett a vége.

Kedd este hat óra volt, vagyis idejének éreztem vacsorázni. Vladát hazaküldtem, mondván, legyen egy kicsit a családjával is, ha már vele törődnek. Így lehetőségem nyílt elővenni az áhított könyvet. Egy serpenyőnyi párolt zöldség után felmentem a szobámba, és előkotortam a bőrönd mélyéről a rózsaszín-szürke borítójú könyvet.

Az első oldalon csak a szokásos, szerződi jogok, meg minden egyéb. Tovább lapoztam. A szívem a torkomban dobogott, magam sem tudtam, miért. A kezem remegett. Végre többet tudhatok meg róla! Erre vártam, már mióta. Egyszerűen annyira érdekelt a múltja, úgy éreztem, nekem szól, pedig tudtam, hogy az utóbbi gondolat fatális hülyeség.

A második oldalon is alig van valami. A lap közepén Alle jellegzetes mondata, amivel benne maradt a köztudatban.

,,Egy mozdulatban újra megtalálsz."

Lejjebb tévedt a szemem, és a lány neve és dátuma volt feltüntetve.

Alle Danchenko

1982. december 16. - 1999. január 18.

A döbbenettől tágra nyílt a szemem. Átfutottam újra és újra a dátumot, de még mindig nem hittem el. Nem létezett, hogy pont azon a napon történt. Minden bizonnyal ezért nem hangoztatták, nem akarták, hogy bármit is foglalkozzak vele. Tatyana valószínűleg nem szerette volna feltépni a régi sebeket. Hihetetlen, teljesen lesokkoltam. Nem tudtam felfogni, hogy pont Alle halála napján születtem.

A harmadik oldalon cím és leírás kapott helyet.

Egy öngyilkosság előzményei

A napló

,,A naplót ketten vezették, Alle és a barátnője. A normál betűvel írt részek Alle írási, a dőlt betűsek pedig a barátnőé, M-é.

A naplót Alle szobájában találtuk meg, barátnője (M) írt bele utoljára. A tragédia másnapján a naplót lemásoltam, és odaadtam M-éknek, legyen annál, aki Alléval felváltva írta. Talán megőrzi…

Vannak benne jó és rossz dolgok is. Hiszen ez az élet."

Volt egy kép a külső borítóról, ami a könyvön is látható. Továbblapoztam. A napló első oldalán csak idézeteket gyűjtöttek, vagy találtak ki. Nem éppen a legvidámabbak. A második és harmadik oldalon csak M írásai olvashatók. Feltűnt, hogy az összes névnek csak a kezdőbetűje van ott. Gondoltam, a jogok miatt. Érdekesnek találtam az akkori életet, teljesen beleéltem magam. Mindent lerövidítettek, de látszott, hogy mennyire szoros a kapcsolata a két lánynak. Irigyeltem őket. A negyedik oldal végén kicsit elsápadtam. Csak úgy szívtam az információkat. Megtudtam pár dolgot a régi Tatyanáról is. Elmosolyodtam azon a részen, mikor leírta, hogy mennyire várta a rövidprogramot. Arra következtettem, hogy novemberben írta ezeket. A szöveg mellett kis rajzokat is felfedeztem, gondolom ezek a naplóból lettek kimásolva. A lap alján látszik Alle írásából, hogy már ekkor nem volt minden rendben.

,,De most komolyan! Én nem bánnám, ha véletlen meghalnék. Persze, öngyilkosságról szó sincs, csak nem bánnám, ha mindennek vége lenne, vagy újrakezdhetném az életem. Annyira jó lenne! Sokkal jobban csinálnék mindent. Én is beleszületnék egy S-féle családba, és kész! Boldogan élek, míg meg nem halok, vagy ilyesmi…"

Az ötödik oldalon a rosszkedvem csak fokozódott. Leírta, hogy mennyire jó volt minden régen, és bár visszamehetne. Arra következtettem, hogy valami fiú is bekavart. A szülei sokat veszekedtek. A hatodik és hetedik oldalon a barátnője írt. A lány meglehetősen lazán kezelte az életet, ez meg is látszott a millió hangulatjelen és az írásán. Legszívesebben megkeresném, és kifaggatnám mindenről, amit tud Alléról. Szívesen megismertem volna. Allének is hasonló családja volt, mint nekem, annyi különbséggel, hogy az írása alapján Tatyana és a férje rengeteget veszekedett, ő pedig ettől nagyon rosszul érezte magát. A tízedik oldalon teljesen kirajzolódott ez a pasi ügy. Reménytelen szerelem, mi más. Szíven ütött, mikor elolvastam ezeket a sorokat.

,,Tudod, hogy miről szoktam ábrándozni? Arról, hogy egyszer biztosan minden jó lesz. Annyira szeretném! Mármint azt, hogy ne legyen ennyi bajom. Csak az a gáz, hogy én az a fajta ember vagyok, aki saját maga ellensége. Nagyon sok mindenben rosszul döntök, a saját káromra. Ezért ma is sírtam, meg még a szokásos dolgok miatt is. Komolyan, csak az segített, hogy egész este a fülemben bömbölt a zene. Szerencse, hogy anyu nem vette észre, tuti rám szólt volna, hogy este edzés, és legyek kipihent!"

A tizenötödik oldalon már világos volt minden. Alle depressziós lett, sajnos a barátnőjénél sem volt sokkal fényesebb a helyzet, ezért nem tudta megnyugtatni. Mégsem tett semmilyen öngyilkosságra való utalást. Csalódtak mindketten, és ha jól értelmeztem, az edzésen is volt egy kis zűr a csapatban. Igazából Alle tartotta össze a csapatot. Megpróbált minden problémát megoldani, békét teremteni, a legtöbb dolgot magára vállalta. Talán ez volt az egyik gond, hogy magát hibáztatta.

Nem értette meg az embereket. A világ kegyetlen volt vele. A tizenhetedik oldal kétségbeesett írása megrázott. Sajnos teljesen igaznak bizonyult. Ilyen világban élünk, ahol az emberek előre ítélkeznek a másikról. És ebből Allénak is kijutott bőven.

,,Igen, engem már egy üzenet is boldoggá tud tenni. Tudod, miért van? Mert ki vagyok éhezve a szeretetre, meg arra, hogy valaki gondoljon rám, és törődjön velem. Annyira rossz, hogy én itthon sem kapok semmi olyat, ami arra utalna, hogy szeretnek!

Szeretetre vágyom! Itthon ehelyett csak üvöltözést kapok sajnos."

Ha Tatyana időben kimutatja az érzéseit, akkor nem történt volna ez. Svetlana mondta, mikor szóba került, hogy Tatyana egy héten négyszer-ötször gyertyát gyújt Alle sírjánál. Sajnos ő ilyen, nem mutatta ki, pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon szerette a lányát.

A huszonhetedik oldalon már nőtt a gombóc a torkomban. Már január elején jártunk. Megpróbálta.

,,De itt vagyok, és nem haltam meg! Nem vágtam el az ereimet. Mást csináltam… és azt hiszem, ha tudom, hogy mi mennyi… akkor már nem írom le ezt neked. Hát, túl vagyok egy jókora gyomormosáson és két hét kórházi kezelésen."

Összefacsarodott a szívem, mikor utána leírta a jövőbeli terveit, hogy mi akar lenni. Színész, grafikus, lakberendező… csak sajnos egyik sem valósulhatott meg. Egy oldallal később már tudtam, hogy közel jártunk ahhoz a bizonyos dátumhoz. Még egyszer megpróbálta. 

,,Úgy egy héttel ezelőtt minden összejött, és nagyon rossz volt! Nem volt otthon senki, és tudtam, hogy nem is fognak hazajönni, csak órák múlva, és hát én… elővettem az összes gyógyszert, ami otthon volt, azt hiszem, úgy ötfélét. Mindegyikből bevettem vagy kettő-hármat, nem féltem, nagyon elszánt voltam. Én annyiban különbözök G-től, hogy meg is csináltam, amit elkezdtem. Bevettem az összeset, és még ittam is rá… nem keveset. Rá egy öt percre nagyon rosszul lettem. Elkezdett rázni a hideg és rettenetesen szédültem. Elájulhattam, mert a földön ébredtem. Nem bírtam felállni. Éreztem, hogy hánynom kell, ezért feltápászkodtam és berohantam a WC-be. Aztán megint összeestem. Megint felébredtem, és elmentem lefeküdni. Nagyon rosszakat álmodtam.

Én olyan szarul, mint akkor, még sosem voltam. Azt hittem, hogy VÉGRE meghalok. De anyuék hangjára felébredtem, azt kérdezgették, hogy mi történt, rosszul vagyok-e. Bekamuztam, hogy csak hánytam, biztos gyomorrontás. Nagyon mérges voltam, hogy még élek! Ha belegondolok… meg is halhattam volna, ha nem tizenhármat szedek be, hanem húszat! De akkor ez nem jutott eszembe. Akkor semmi sem… csak egy célom volt: meg kell halnom!

Két-három napig nagyon rosszul voltam, de már korántsem annyira, mint abban az órákban. Nem gondolkodtam, hogy mit vagy kit hagyok itt. Ilyenkor az ember csak magával foglalkozik. Pedig én nem vagyok önző, azt hiszem. Na, de az a baj… hogy tegnap megint próbálkoztam… de most nem mertem. Alig vettem be párat, mert nem mertem még egyszer azt átélni, amit akkor. (…)

A tegnapi adag csak arra volt elég, hogy összerogyjak és kialudjam magam. Ne félj, én nem fogom magam szurkálni vagy felakasztani, mert én azt nem bírnám… már nem!"

Te jó ég. Biztos sokat lehetett otthon egyedül, ha ezt nem vették észre. Amit viszont utána a barátnője írt erre, nem bírtam tovább, lecsordultak az első könnycseppek.

,,(…) Áh, figyelj, nem téged hibáztatlak, hanem az embereket, akik ezt tették veled. Járkálsz körülöttük, mégsem tudod egyiket sem megkülönböztetni a másiktól. Érted, amit mondok?

Mindegyik a saját életét éli és nem érdekli őket, hogy a miénket eltapossák, senkit sem. Így hát, amikor én meg akartam halni, legelőször újra értékeltem az embereket. Érnek neked annyit, hogy itt hagyd ezt a kibaszott világot? Ha te nem érdekled őket, akkor téged miért érdekelnek? Ebből látszik, hogy nem vagy önző, mert mindig másra gondolsz. Mindig a másiknak a jobbat, szebbet. (…)

Eszembe jutott egy név: Alle Danchenko

Eszembe jutott még egy név: Z

Eszembe jutott még egy név: S

Eszembe jutott még egy név: Tatyana Danchenko

Eszembe jutott még egy név: A

(…) Képzeld el azt, hogy egy metróaluljáróban ülsz azokon a barna székeken. Amik nem is barnák, mert színtelenek. Szürkék. Vagy nem is, hanem olyan seszínűek. És jönnek az emberek. Némelyiket ismered is, leülnek, beszélgetnek veled, még talán viccelődtök is, de egyszerűen burok van körülötted, ami elzárja a színeket. Elzárja, mint a karantén a baktériumokat (de képzeld közben). Aztán az említett személyek egyesével belépnek a látókörödbe. Egy-egy színt fedezel fel bennük, és aki iránt a legtöbb érzelmet táplálod, az a legszínesebb… a ruhája, haja, akármi. És én, ha jobban megfigyelem őket, ritmust is észlelek bennük. Akit a legjobban szeretek, az mindig a hangulatommal megfelelő ritmust vesz fel. Érted? Harmóniát fedezek fel magamban mikor veled beszélgetek, megnyugszom. Érzem rajtad, hogy én milyen passzban vagyok. Én ezekért a beszélgetésekért élek. Ezekért a színekért és ritmusokért. A harmóniáért. Mert tudom, hogy azért csak pár emberben érzem, mert elég barátkozó típus vagyok, de ezzel próbálom tükrözni, hogy én igazából kurvára zárkózott lennék!

Talán azért is benned érzem azt, amit, mert kiskorunktól kezdve együtt nőttünk fel, együtt nevettünk, sírtunk, szenvedtünk. Nagyon sokszor éreztük ugyan azt, mert vagy rá voltunk kényszerülve, vagy együtt játszottunk. Együtt voltunk. És ez az érzés Z-ben is megmaradt, hidd el nekem.

Ugyanúgy tudod te is, ha valami bajom van, akár legyünk nagyon messze egymástól, ugyanúgy én is sokszor felébredek este, és érzem, hogy te még mindig nem alszol. És tudom, hogy te is érzed ezt! Tudom. Ha nem is fogalmazódott meg benned, de tudom. És azt is, hogy Z is mindig érzi ezeket. Nem egyszer van az, hogy felhív, és megkérdezi:

Figyelj M, Alléval minden ok? Múltkor eszembe jutott, és az az érzés fogott el…

És akkor jön az én mesém, hogy nem, Z, Alle baromira ki van borulva, de nem tudom, miért, csak érzem. Nem kamu, esküszöm!

Én ezt nem meséltem el neki, mert ő nem olyan. Mindent könnyebben elvisel, nem olyan érzékeny. Neked viszont, most elmondtam, hogy miért élek. Kik miatt és milyen dolgok miatt. Nevethetsz, mosolyoghatsz rajta, bár tudom, hogy nem fogsz.

Azért mondtam ezt el, mert éreztem, hogy szükséged van rá. Talán segít, talán nem.

Nem szeretnélek elveszíteni, mert akkor az a burok örökre rám zárulna… örökre.

Viszont tőled ismét barnák azok az aluljárós székek.

Érted Alle, amit beszélek?!

M."

Harmincöt oldalas a napló, de a harminckettedik után már csak M írt bele. Alle azt írta, még kitart egy darabig. Már világos volt, amit a barátnője írt, az betalált. Tatyana biztos észrevette, hogy gond volt, csak nem akarta elhinni. Nem akartam elhinni, hogy hogy lehet az ő boldog és vidám lánya depressziós. Inkább úgy tett, mintha észre sem vette volna, pedig ezzel csak rontott a helyzeten.

Nem akartam hibáztatni senkit, tudtam, hogy utólag könnyű okosnak lenni. Már elhasználtam egy halom papírzsebkendőt. A következő oldalon egy képet pillantottam meg a temetésről és a napló sorsáról. A füzetet rárakták a sírra, és azzal együtt eltemették. Kitört belőlem a zokogás. A megannyi feketébe öltözött ember a kiásott lyuk körül mélységesen lehangolt. Mikor belegondoltam, hogy Alle nincs többé, újra rázkódni kezdett a vállam. Pár percet vártam, hogy lenyugodjak, és inkább továbblapoztam.

A körülmények

- szerepelt a lap közepén. A következő oldalon egy M által írt levél volt Allénak. Egy évvel a halála előtt. Egy szemszög volt, hogy ők hogyan látták a világot. A szerző leírta, hogy rongyosra olvasva, körülbelül egy évig hordta a táskájában összehajtva.

A család

,,A novellába Alle belesűrítette néhány maradandó sérelmét családtagjaival szemben.

Pár éve azonban megváltoztak a körülmények. Úgy tűnt, megnyugodott, lehiggadt mindenki. Nyoma sem volt a régi, viharos helyzetnek.

De ez nem nyugalom volt. Hanem közöny, érdektelenség.

Allét az, hogy a szülei néha napokig nem beszéltek egymással, jobban megviselte, mint akár a tettlegesség. Amíg a veszekedések napirenden voltak, érezhette mindenki, hogy valami még működik. Voltak érzelmek. Többnyire negatívak, de voltak.

Aztán csend lett. Mindenki bevonult a szobájába. El voltunk távolodva egymástól, és ez Allénak nagyon nem tetszett."

A szerelem

,,Alle szeretett egy fiút. Előttünk csak a barátjaként emlegette. Sőt, nem is emlegette, mi kérdeztünk rá néha. Aztán volt egy szilveszter, amit Alle otthon töltött.

Barátja egy bulin volt, ahol összejött egy lánnyal, Alle egyik csapattársával. Alle ezt tudomásul vette, hihetetlen fegyelmezettséggel. A naplóban olvasható, ahogyan róluk ír.

Azt mutatta, hogy milyen jó, hogy összejöttek, milyen szép pár… stb. De belül nagyon szenvedett. Még mindig szerette a fiút. Nemsokára a pár szakított.

A fiú újból Allét szerette volna. A másik lány a szakítás miatt öngyilkosságot kísérelt meg, fel akarta vágni az ereit. Olvasható ez is a naplóban.

Allénak ez sok volt, ráadásul a lány nem állt szóba vele. A fiú pedig csak hajtott és hajtott.

Ő pedig két mély érzés között őrlődött. Nagyon sajnálta a lányt, de szerette a fiút. Ettől kezdve magába zárta az érzelmeit, de még azt megmondta a fiúnak, hogy vége. Az utolsó üzenetet is neki küldte."

A versenysport

,,A sportág a szinkronúszás. Alle öt éves kora óta csinálta. Saját maga választotta, és már akkor következetes volt. Két év úszásoktatás után kezdhette el.

Anyukája nagyon sokat ült a medence partján. Olyan sokat, hogy lassan elleste minden csínját-bínját. Azután edző lett. Bekerültek a válogatottba is, ahol már együtt dolgoztak. Rengeteg edzés, táborok, versenyek. Nagyon sokat voltak együtt, mint edző és tanítvány. Mint anya és gyermek már nem is nagyon beszélgettek. Csak a sport. Kívülről úgy tűnt, kielégítő a kapcsolatuk, de ez nem így volt. Mindkettőjüknek hiányzott a másik. Nem mint sportember, hanem mint a legközvetlenebb hozzátartozó."

A szoba

,,Alle szobája az egész lakás legnyugodtabb helysége. Nem csak hangulatában árasztja ezt, de még a hőmérséklet is egy-két fokkal melegebb mindig, mint a lakás többi részében. Különös, de nem a fekvése miatt (keleti), és nem azért, mert jobb a fűtés. Nyitott ablaknál sem hűl ki olyan hamar, mint a többi szoba.

Nem tartozott mindig a lakáshoz. Mikor a mellettünk lévő lakás megüresedett, kértük a csatoláshoz az engedélyt, és megkaptuk.

Egy bácsi lakott előtte benne, akinek a felesége nem természetes halállal halt meg. Elvágta a saját nyaki ütőerét, és elvérzett.

Előttük ennek az asszonynak a szülei éltek a szobában, amíg egyszerre meg nem haltak. Megkéselték egymást.

Alle volt a sorban a negyedik, aki nem természetes halállal halt meg, és ebben a szobában lakott. Sajnos utólag tudtuk meg a szoba szörnyű titkait."

A műtét

,,Alle január első hetében kórházba került. Kézműtéten esett á, egy cisztát távolítottak el a jobb csuklójából.

Ő maga választhatott, hogy érzéstelenítéssel vagy altatásban végezzék el a beavatkozást. Az altatás mellett döntött.

Gyakran megkérdezte, hogy milyen lehet az az állapot. Ő maga válaszolt is rá, szerinte olyan, mintha meghalna.

Többször is erre terelte a beszélgetéseket, nagyon érdekelte. Jobban, mint az, hogy milyen lesz a műtét, hány hétig tart a gyógyulás, mik az esetleges veszélyek stb. El is játszotta egyszer a halált."

A heg

,,Volt egy hátborzongató játéka Allénak. Becsapott vele.

Többször segítségért kiabált és fogta a kezét vagy az ujját, egyszer még a lábát is, amit piros színnel befestett. Ilyenkor megijedtünk: Jaj, mi történt veled? Mutasd! - és ekkor vettük észre, hogy nem vér, ami vörösödik, hanem csak festék. Nagyon élethűen tudta előadni, még a fájdalom is kiült az arcára.

A halála előtti napon is kirontott a szobájából a csuklóját szorongatva, jajveszékelve. Édesanyja főzés közben nézett oda, de már edzett volt. Megkérdezte: mikor hagyod már abba? - és folytatta a főzést.

Másnap este, mikor a kihűlt, élettelen testét magunkhoz szorítottuk, még ott volt a csuklóján a csík. Egy hosszú heg.

Alvadt vér."

A hurok

,,Az esettel foglalkozó rendőrszakos állítása szerint Alle egy egészen speciális és biztos módszert választott. Tutira ment.

A lényege ennek az, hogy nem fulladással jár, hanem a nyaki verőereket szorítja el, ami ájulást okoz. Esélye sincs a menekülésre, ellentétben azzal, aki nem kap levegőt, és talán feléled benne a természetes életösztön. Ő nem adott magának erre lehetőséget.

Tudnia kellett ezt, mert nagyon gondosan előkészített magának mindent, négy vagy öt csomóval rögzítette a kötelet. Sokáig csinálhatta.

Azt nem tudom, honnan tanulhatta. Kitől? Szerintem nagyon sokan közülünk csak azt ismerjük, amit filmekben, esetleg képeken látunk. Honnan tudott ő erről?  Honnan tudta azt, hogy ez egy nem fájdalmas fajtája ennek a halálnak?

Nagyon mélyen belevágott a kötél Alle nyakába. Még egyszer kérdem: honnan tudott ő erről?"

Csak ledöbbenve ültem a könyv fölött. A könnyeim elfogytak. Egyszerűen csak mérhetetlen fájdalmat éreztem. Bele sem mertem gondolni, hogy mit érezhetett akkor Tatyana és az apja, mikor meglátták a kötélen. Nem vitatkozhattam ezzel, ő tényleg öngyilkos akart lenni. A szobát negatív erők vették körül. Olvasgattam a mitológiáról, valószínűleg innen is eredhettek a hajlamai.

Ezeken kívül volt még egy novella, amiben Alle részletezte a legjobb barátnője halálát. Mindig elfog a rettegés, ha Anastaisára gondolok. Hallottam még régebben a történetét. Egy késői edzés után ment hazafelé egyedül, mert Alle pont aznap lett beteg, ezért nem ment, pedig mindig együtt jártak. A lányt - azt pontosan nem tudom, hogy hol - elkapták, és bevitték az erdőbe. Megerőszakolták, utána megölték. Ezért jártam hazafelé rettegésben, mikor még nem volt autóm. Siralmas, de ez Moszkva. Bármikor előfordulhat az ilyen. Szokott lenni Anastasia emlékére egy rendezvény, általában télen. El sem tudtam képzelni, mit élhetett át Alle. Egyszerűen túl sok volt neki mindez. A szoba, az iskola, a barátnője, a fiú, a családja, a sport.

Elolvastam az utolsó napot is az apja szemszögéből. Nem sírtam, csak mérhetetlen ürességet és fájdalmat éreztem. Fájt, hogy nem ismerhettem meg ezt a csodálatos lányt, akinek túl sok jutott a rosszból. Legszívesebben Tatyanánál és a korábbi felnőtteknél kérdezősködnék róla, de tudtam, hogy nem szabad. Még csak ki se ejthettem a számon a nevét, azt pedig főleg el kellett titkolnom, hogy egyáltalán megvan ez a könyv.

Csodáltam Tatyanát, hogy ilyen erős maradt még most is. Az életét a szinkronúszásra áldozta. Ha lányom lenne, és meghalna, akár csak egy baleset folyamán, nem élném túl, az biztos.

Már kilenc óra volt. Túlságosan felzaklatott ez az egész. Tudtam, hogy nem fog álom jönni a szememre egyhamar. Ahogy azt is, hogy holnap minden színészi tehetségemre szükség lesz, hogy Tatyana szemébe tudjak nézni. A gyógyszeres szekrényhez mentem, és kivettem az altatót. Egy másodpercig eljátszogattam a gondolattal, mi lenne, ha mindenből bevennék párat. Nem azért, hogy öngyilkossági kísérletet tegyek. Csak meg akartam tapasztalni, érdekelt, hogy vajon mit élhetett át Alle. Megráztam a fejem, és száműztem ezeket a gondolatokat az agyamból. Bekaptam azt az egy szemet, és elvonultam aludni. Beállítottam öt ébresztőt, hogy biztosan el ne aludjak. Te jó ég, el is felejtettem, hogy Natalie szívatni fog. Fáradtan felsóhajtottam. Ez az egész úgy felzaklatott. Látni akartam a saját szememmel. Ha tehettem volna, természetesen visszahoztam volna Allét. Meg akartam ismerni, azt kívántam, bár ne akkor születtem volna, pont a tragédia napján, hanem jóval előtte. Egyszerűen csak az élete érdekelt, magam sem tudtam, miért vonz ennyire. Talán van valamennyi hasonlóság is köztünk. Teljesen úgy éreztem, mintha én is olyan lennék, mint ő. Csak egy jobb életben.

,,Részlet a könyvből

- Semmi, csak úgy, szia! - ezek voltak az utolsó szavai, amiket hallottam.

Fél három körül ért haza, édesanyjával és bátyjával ebédelt. Volt egy kis vita a gombaleves miatt, nem szerette.

A bátyja négy óra után ment el otthonról, édesanyja, aki az edzője is fél ötkor.

- Akkor majd hétre gyere! - mondta neki. Ez volt az utolsó mondata a lányának.

Alle egyedül maradt 16 óra 30 perckor.

Meghalt 18 óra 25 perckor."

(A rész megtörtént eseményeken alapul. A történet részben H. Eszter halálát dolgozza fel.)