2017. május 6.
Kanada, Torontó
Ritkán jutok el Amerikába, amit ki is élveztem. Voltam
városnézésen, ahonnan időben sikerült visszaérnünk Allával. Mellesleg, a
verseny már másodikán elkezdődött, rengeteg kategóriát rendeztek meg. Tegnap
beültünk a Highlight csapat kűrök versenyére. Pontosan nem voltam tisztában
azzal, hogy maximum hány személyes lehet, így arról nem tudtam nyilatkozni. Az
átlag nyolc ember volt. Ez a kategória majdnem ugyan olyan, mint a csapat, csak
itt arra kell figyelni, hogy minél több és különlegesebb dobás legyen benne.
Nem játszanak fontos szerepet a csapatrészek, az ugrások viszont annál inkább,
és ennek megfelelően megy a pontozás is. Általában egyesületek indulnak, vagy
,,kisebb" válogatottak, vagyis mi biztosan nem. Mondjuk, kipróbáltam
volna, hogy milyen egy egész kűrön keresztül folyamatosan ugrálni, így
irigykedve néztem a versenyzőket. A medence viszont nem volt valami nagy, se az
uszodatér. Az öltözőben alig fértünk el, még úgy is, hogy a táskáinkat a földön
tároltuk. A bemelegítésre összesen húsz percet kaptunk a megszokott negyvenöt
helyett, így muszáj volt turbó üzemmódba kapcsolnunk.
A szálloda, amiben megszálltunk, mindössze egy utcányira
volt az uszodától. Így, ha bármit a szobában felejtettünk, csak simán
visszaszaladtunk érte, úgy, ahogy voltunk. Szerda este egy szál kűr dresszben
futottam át a közeli kisboltba, mert elfogyott a hullámcsat, más egyesületektől
pedig nem akartunk kérni. Mit ne mondjak, kicsit furcsán néztek rám, nem
mindennapi látvány, ha egy lány talpig kicicomázva besétál egy közértbe.
Harmadikán elindultam a szabadrutinos szólóban, vagyis ugyan
abban, mint eddig. A gond ott kezdődött, hogy Tatiana előszeretettel lenevezett
a technikai (!) rutinban is, így megint előtte pár nappal rendezhettük a kűrt.
Vagyis mindkét kategóriában ugyan azzal indultam, pár mozdulatsor kivételével. Negyedikén
alaposan megszenvedtem az elemekkel, de végül - a kevés indulónak hála -
mindkettőt megnyertem. Igazából csak azért jöttünk erre a versenyre, hogy
gyakoroljunk élesben is. És, itt az egyik legmagasabb a pénznyeremény. Akármennyire is próbálta tagadni Natalie,
azért mi sem vagyunk hülyék.
Ötödikén csak a párosok kaptak helyet, a szabad rutinos
versenyzők és a mixeltek. Egész nap a lelátón ténferegtünk, bár volt mit nézni.
Mindig is érdekesnek találtam a férfi szinkronúszást, meg kell mondjam, annyira
nem voltak rosszak, sőt, az egyik még spárgázott is. Számomra nem volt túl sok
esemény, de pletyka annál inkább. Már nem is tudom, ki vetette fel, talán
Gelena, azt, hogy Natalia vissza fog vonulni. Nem tudom, ebből mennyi igaz, bár
elég valószínűleg tartom, hiszen már harmincegy éves. Bár, azt nem tudom, mi
lesz így Svetlanával, a duótársával, aki négy évvel fiatalabb nála, így egészen
biztos, hogy nem megy vele ,,nyugdíjba".
Az edzők előtt igyekezett mindenki a legnagyobb titokban tartani, bár Svetlana
eléggé kiakadt, hogy ezt terjesztik, de nem cáfolta. Mindenesetre, előbb-utóbb úgy is kiderül.
Hiába volt rengeteg kategória, a rövidprogram kimaradt. Ki
tudja, lehet, jobb is így, Aleksandrának egyel kevesebb oka volt utálni. Nem
tudom, mi történt, de a péntek végül ilyen pletykás nap lett, mert rólam is
elterjedt az, hogy abba fogom hagyni a túl nagy nyomás miatt. Mondjuk, nem
tudom, ki az az idióta, aki ezt kitalálta, de pont az ellentéte igaz rám.
A csapathoz készülődtünk. Felvettem a dresszet, megvolt a szokásos
hajtűzés, sminkelés és egyebek. Egyáltalán nem izgultam, inkább a pokolba
kívántam az egészet. A hét közepén még szívesen elszólózgattam, de szombatra
már alig maradt energiám. Az utóbbi pár hetem teljes egészében csak a
szinkronúszásról szólt, a telefonomat egy ideje nem is használtam, csak az
elemekre gondoltam. Egyik este Tatiana jelent meg az álmomban, és azt
üvöltötte, hogy feszítsem át a lábam. Lehet, hogy egy kicsit ki kéne
kapcsolódnom. Azt viszont nem értettem, hogy Aleksandra egyáltalán minek jött
el Kanadába, mert városnézésen és lelátón ücsörgésen kívül nem sokat csinált,
rövidprogram híján. Összesen két csapat indul ellenünk, a győzelmünk
borítékolható, hiszen se spanyol, se japán, se kínai, aki veszélyes lehetne. Csak
a hazai, kanadai csapat és az ukránok, akik mindenhol ott vannak. Most vonultak
be az előbbiek, mi utolsónak indulunk. A váróteremben ücsörögtünk, elég fagyos
hangulatban. Volt egy kisebb összeszólalkozás a két főkolompos, Gelena és Maria
között. Már nem is emlékszem, min vitáztak, valami teljesen lényegtelen dolgon,
de egyik sem akart lemondani a dicsőségről, és védte az igazát. Svetlana és
Natalia igyekezett csitítani őket, páran még beszálltak, de én inkább nem
szóltam bele. Elgondolkodtam rajta, hogy a külvilág ebből mit érzékel?
Valószínűleg semmit. Kimegyünk, megcsináljuk tökéletes összhangban, minden
klappol, és eszükbe sem jut az embereknek, hogy valami nincs rendben. Nagyon
ritka az összetartó csapat. Ha kilenc lány van összezárva, akaratlanul is
terjednek pletykák, ha valaki már egy kicsit nem kedveli a másikat. Főleg, ha
két vezéregyéniség van a csapatban, vagy több, akkor elkerülhetetlenek a néhai
veszekedések.
Egyre jobban kezdtem megszokni a csapatot. Már nem kerülget
az ájulás, mikor kijövök a vízből, bár most azért rendesen éreztem magamon a
fáradtságot. Ugyan az emeléseknél még mindig szenvedek, de az is haladásnak
számít, hogy már nem az első lábba fulladtam bele, hanem csak utána. A kűr
mintha egy másodperc lett volna, azon kaptam magam, hogy kint álltam, és vártuk
a pontokat. Integettünk a mini lelátókon ülő, nagyrészt kanadai közönségnek, és
visszamentünk. Szerencsére az eredményhirdetésre nem kellett sokat várni, még
át se öltöztünk, de már hívtak. Nem volt egy nagy esemény, csak megkaptuk az
aranyat, meg az eurót tartalmazó borítékot, és mehettünk haza. Igazából már
Natalie-ékat se érdekelte, hogy mit csinálunk, megpróbáltak úgy tenni, mintha
nem lenne olyan biztos a dobogó felső foka, és nem csak az extra euróért
jöttünk volna, de a végén már nem is erőlködtek. Remélem, leszerveznek egy edzőtábort
valamilyen tengerpartra, vagy ilyesmi, mert annak örülnék.
Mivel fehérneműt senki se hozott (már fürdőruhában érkeztünk
az uszodába), ezért úgy, ahogy voltunk, a kűr dresszre rávettük az egyen
pulcsit, hátunkra kaptuk a hátizsákot, és gyalogoltunk. Este indul a gépünk
vissza, Moszkvába. Közben megbeszéltük az edzéseket. Hétköznap normálisan kell
jönnünk újra, annyi pihenőt kaptunk, hogy a hétvégét elengedik, így három napot
edzés nélkül tölthetek. Viszont jelenleg csak arra tudtam gondolni, hogy
hamarosan felszáll a gép, és végre magam mögött hagyhatom egy időre a
versenyeket. Nem hittem volna, de sikerült. Túléltem
ezt a három hetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése