2017. március 21., kedd

14

2017. március 19.
Ausztrália, Melbourne

A történet viszonylag egyszerű. Anya, miután hazaért valamilyen üzleti útról, majdnem szívrohamot kapott, mikor meglátta a törött lábujjamat. Igyekezett minél jobban gondoskodni rólam, hogy mihamarabb felépüljek. Mit ne mondjak, jól esett a törődés, de átláttam a dolgokon. Nem értem aggódott, hanem a sportolói karrierem miatt. Hiszen, ha gyerekkoromban nem törődött velem, akkor miért kezdene el most odafigyelni rám? A hétvégém maga volt a pokol, ide-oda dobáltam magam az egész házban, untam a semmittevést. Végső elkeseredésemben elkezdtem meditációs gyakorlatokat csinálni a laptopomról. A telefonom végig kikapcsolt állapotban maradt, igazából nem akartam senkivel se beszélni. Megpróbáltam kiélvezni a nyugalmat, ami körülvett. A hétfőm se állt semmi másból, mint lustálkodásból. Viszont minden reggel nyolckor már fent voltam, hogy ne szokjak rá a későn kelésre. A mankót már elhagyhattam, de még így is bicegtem, vastag zoknival a lábamon. A hét első napján azzal szórakoztattam magam, hogy különböző szetteket állítottam össze a ruháimból, és elhatároztam, hogy be kéne újítani pár darabra. Az uralkodó sötét szín a szekrényemben kicsit lehangolt, bár van sok téli cuccom, mégsem akartam kimenni a hidegbe. Hiába van március, Moszkvában a levegő így is csak öt fok körül mozog. Kedden már úgy gondoltam, ideje megnézni, történt-e valami az edzésen. A nagyvilág dolgaival természetesen képben voltam, általában egy órán keresztül böngésztem az összes hírportált, a szokásosnak mondható F1-el foglalkozókat, és rátaláltam egy divatblogra, ami még megtetszett. A közösségi médiában lájkolgattam mindenfélét, mint egy rossz tinédzser, komolyan. Működőképes állapotba helyeztem a telefonom. Pár üzenetet jelzett, de inkább meg sem nyitottam, hanem egyből az e-mailokba mentem. Igazából semmi sem történt, csak Tatyana írt, hogy kedden jöjjek, mert a hétfői edzés elmarad. Az okát nem tudom, de számítok arra, hogy valamikor biztosan bepótoljuk az elmaradt időt. Szerdán már tényleg semmit sem tudtam magammal kezdeni, így elkezdtem költeni a pénzt. Nem szoktam szórni a rubelt (orosz pénznem), mindig csak arra költök, amire tényleg szükségem van, lásd, bio ételek. Ezért a bankkártyámon egy szép kis összeg felhalmozódott. Nem mondom, hogy a szinkronúszás annyira kifizetődő, de ha nem veri el mindenre a pénzt az ember, akkor kényelmes az élet. Gondolkodtam azon is, hogy valamilyen sminket vegyek, hiszen csak szemre való dolgaim vannak. A rúzsokat nem annyira szeretem, a szemöldököm jó úgy, ahogy van, és már kinőttem a pubertáskort, ezért alapozóra sincs szükségem. Talán egy jó ruhát kéne venni? Lövésem sincsen. Te jó ég, ennyire nem élem az életet, hogy még költekezni sem tudok? Na, jó, ez már nem egészséges. Nem arra gondoltam, hogy péntekenként részegen kéne mulatnom az időmet, de egy kis kimozdulás nem árt. Beugrott egy ötlet. Elmehetnék egy ékszerboltba. Bár, nem hordok semmilyen karkötőt, vagy ilyesmiket. Ideje lenne egyet vennem, ami amolyan szerencsehozóként funkcionál. Elhatározásomat semmi sem törte meg, így egy apró zacskóval a kezemben léptem ki a közeli plázában lévő ékszeresből. Elterveztem, hogy minden edzés előtt leveszem, és nem leszek lusta felvenni újra, nem hagyom benne a pénztárcámban. Egy kis, köves darabra esett a választásom, ami levél formában fut körbe az ujjamon. Ez a tökéletes darab.
Ha már az Okhotny Ryadban voltam - ami egy hatalmas bevásárlóközpontot takar -, gondoltam, veszek egy olyan cipőt a lábamra, ami jól néz ki, és kényelmes is. Ugyan most egy tornacipő van a lábamon, de kétszer nagyobb, mivel anyától kértem kölcsön, hogy ne papucsban kelljen járkálnom. A gázpedállal is volt egy kis gondom, de a végén megtaláltam a tökéletes helyzetet, ami nem okoz fájdalmat. Egy egyszerű, fekete csizmát választottam, így két csomaggal tértem haza. A gyűrűt már a kocsiban felhúztam az ujjamra. Egész jól mutatott, csak még meg kell szoknom, hogy rajtam van. És így telt el a szerdám. Csütörtök reggel már a sok unalmas óra után elég késznek éreztem magam, ezért megnéztem, hogy melyik területre edzhetek, amiben nem akadályoz a lábujjam. A spiccre állás még egy jó ideig esélytelen, de a lábfejem lefeszítését elkezdtem gyakorolni. Nagyon jó érzés volt végre újra mozogni, nem csak üldögélni és bicegni. Egy jó kis négy órás reggeli tréning után (igaz, nem volt annyira intenzív) gondoltam, felhívom apát. Már rég beszéltem vele, kíváncsi vagyok, hogy hogy megy a munka. Közölte, hogy holnap, azaz pénteken indulnak mindennel együtt a szezon első futamára. Londonból indulnak, pár csapattal együtt. Érdekes, ötletem sem volt, hogy hogy lehet az autókat egy másik kontinensre szállítani, de elmagyarázta. Idézőjelesen lecsupaszítják a járgányokat, szétszerelik, és egy ponyvával letakarva egy dobozba rakják. A szemem előtt nem tudom elképzelni, de biztos úgy van, ahogy mondja. Öt perc után egy érdekes ötlettel állt elő. Mivel úgy sem tudok edzeni, ergo pihenésre van szükségem, jöjjek velük, úgy is szerettem volna megnézni egy futamot. Belépőt és szállást tud szerezni, és a boxból nézhetném végig az eseményeket. Viccesen megjegyezte, hogy kér nekem rózsaszín fejhallgatót. Megígértem neki, hogy elgondolkodom az ajánlaton, és így is tettem. Számolgattam egy picit. Ha vasárnap este már hazarepülök, akkor hétfőn hazaérek, és kedden tudok menni edzésre. Életemben nem jártam még Ausztráliában, ez egy jó alkalom lenne, hogy megismerjem. Kötelességeim sincsenek, nevezhetjük úgy is, hogy szabadságon vagyok, előbb nem hívhatnak be, mert Tatyana mondta, hogy maradjak otthon. Most az egyszer hagy legyek már bevállalós. Visszahívtam apámat, hogy mégis mikorra tud intézni szállást. Átirányított Christianhoz, aki örömmel foglalt le nekem egy szobát a szállodában, ahol ők is megszálltak. A lelkére kötöttem, hogy ne szóljon Danielnek. Elutasítottam a luxuslakosztályt, öt percbe tellett meggyőzni, hogy nekem jó egy sima franciaágyas hálóval és egy fürdővel rendelkező is, ennyi bőven elég. Másrészt, tudtam, hogy apa állja, ezért nem is akartam ,,kizsákmányolni". Így is maga a szálloda öt csillagos, éppen elég ez is. Péntek este száll fel a gépem, egy ászállással, Londonban. Csak egy bőröndbe és egy kézitáskába pakoltam be, azt terveztem, hogy ott megyek el vásárolni. Alig van nyári ruhám, pedig ott szükségem lesz rá a harminc fokban. Bevallom, a telet jobban szeretem, mint a nyarat, de ez nem igaz arra, hogy ha nincs nyár, de meleg van. A megszokott, havas-esős idő után felülülés lesz a párás levegő, megnéztem, ott még este is húsz fok körül van a hőmérséklet. Szükségem van egy kis változásra. Csak pár darab rövidnadrágom és pólóm van, ezért, ha nem lesz különösebb program, már vasárnap nekilátok a nagybevásárlásnak. Vicces lesz, egy bőrönddel jöttem, kettővel megyek haza.
Ötletem sem volt, hogy hogyan öltözködjek, hiszen míg Moszkvában fagypont körüli, amikor viszont megérkezek, akkor meg legalább húsz fok lesz a hőmérséklet. Egy nagy télikabát alá felvettem egy vékony, hosszú ujjú bodyt, egy farmert és az újonnan vett fekete csizmámat. Egy kicsit fáztam, de ha leszállok, legalább nem fogok hőgutát kapni. A reptéren minden rendben ment. Izgultam az utazás miatt. Elfogott valami új érzése, mintha megszöktem volna az edzés elől, elhagyom a központot, és egy másik kontinensre menekülök. Március tizenhetedikén, pénteken elhagytam Oroszországot. Fogva tartott az edzés, húzott a kötelesség, ezért is volt olyan jó érzés végre megszabadulni mindentől. Ijesztő belegondolni, hogy elhagytam végleg az országot. Annyira hihetetlen ez az egész. Egy nyaraláshoz hasonlított. Magam sem tudom, hogy mikor mentem utoljára. Este hat órakor szállt fel a gép. Elszakadtam a fagyos világtól, és tudva, hogy úton vagyok Melbourne felé, nyugodtan hunytam le a szemem.
Huszonhat órán keresztül ültem a repülőn. A nyakamat elaludtam, és egy idő után már sehogy sem találtam meg a kényelmes pozíciót. Egy örökkévalóságnak tűnt, bár a nagy részét próbáltam átaludni. Ha pedig nem tértem nyugovóra, akkor az élet nagy dolgain filozofáltam. Ijesztő volt belegondolni, hogy több mint tízezer méter magasan vagyunk a levegőben, és alattunk a véget nem érő óceán.
Helyi idő szerint, vasárnap nulla óra harminchét perckor landolt a gép. Annyira nem volt furcsa az időeltolódás, hiszen este indultam, csak két nappal és négy órával később szálltam le. Mintha azok a napok kiestek volna, teljesen olyan érzésem támadt, bár, ez részben igaz is volt.
Megkerestem az egyetlen bőröndöm a futószalagon, és magam után húzva elindultam megkeresni a kijáratot. Ahogy felértem a mozgólépcsőn, gondoltam, leülök egy kicsit. Igaz, hogy az idő nagy részét alvással töltöttem, de mégis nagyon kimerültnek éreztem magam. A nyakam fájt, a fejem hasogatott. Nem tett jót ennyi repülés egyhuzamban. Elővettem a telefonom, és megnéztem az időt. Átállítottam az órát, ami már a jó, helyi idő szerint egyet mutatott. Levettem a kabátom, és leraktam magam mellé. A levegő a légkondicionáló miatt tizenöt fok körül járhatott, szerencsére nem sültem meg hosszú nadrágban. Míg ültem, s vártam, hogy elmúljon a hirtelen érkezett rosszullét, elmerengtem. Biztos jó ötlet volt eljönni? Mi van akkor, ha behívnak előbb? Esetleg nem megy a gép, és nem érek be időben? Egyértelmű, hogy nem tudhatják meg a kis kiruccanásom. Hallom a fejemben Tatyanát, amint rajtam köszörüli a nyelvét. ,,Aki bulizni megy, az edzésre is tud jönni!"
Tatyana, nos, nem a kedvességéről híres. Állítólag azóta ilyen ,,morcos", mióta meghalt a lánya. Még a legidősebb versenyzőnk, Svetlana sem ismerte, csak a még korábbi felnőtt tagok. Én csak szóbeszédből hallottam, a teljes történetet nem ismerem. Alle Danchenko platinaszőke haját, alacsony termetét és jeges kék szemét az anyukájától örökölte. A képe kint van a központ falán. Közelebbről megnézve, tényleg hasonlítanak. Tatyana már a válogatottat vezette, amikor Alle, a lánya is csatlakozott. Hasonló, mint az én esetem. Túl korán kezdett átmenni az egész edző és lánya kapcsolatba, hiányolta a szeretet. Tatyanának hatalmas elvárásai voltak felé, mindenképpen világelső szinkronúszót akart belőle faragni. 2004-ben megtörtént a baj. Visszaemlékezések szerint Alle egyre kevesebbszer jött edzésre, ami miatt az anyja nagyon ideges lett. Egyik este egyedül maradt otthon a lány. Senki sem tudja, hogy honnan ismerte azt a csomót. Látszott, hogy előre meg volt tervezve az egész. Ezt már régen eldöntötte magában.
Nem mondta el nekem senki sem a pontos dátumot. Mintha eltitkolták volna előlem, csak azt nem tudom, hogy miért. Csak annyit említettek előttem, hogy 1999 január. Amikor Alle végérvényesen elhagyta az élők sorát. Felakasztotta magát a szobájában. Bele se merek gondolni, hogy ezek után Tatyana hogy maradt ilyen erős. Hazaérni arra, hogy a saját gyermeked már nem lélegzik. Borzalmasan megrázhatta. S gondolhatjátok, ezek után a vidámság elmúlt. A (volt) férjével beadták a válópert, és innentől az edzőm az életét a szinkronúszásnak szentelte. Nem hiába, őt tartják a legjobb szinkronúszó edzőnek az egész világon. A könyörtelenségének híre ment, mindenki tart tőle egy kicsit, még ha nem is vallja be. Hatalmas tekintély övezi, amiért keményen megdolgozott. Az edzésmódszerei nagyon hatásosak. Nincs kegyelem, hanem kemény munka folyik állandóan. Állítólag, akit folyamatosan cseszeget, abban megbízik. Ezért lehetnek különbségek a bánásmódban csapaton belül. Eszembe jutottak Natalia (Ishchenko) szavai.
,,- Azért bánt ennyire téged, mert te vagy a nagy reménysége."
Ez még akkor volt, amikor újonnan csatlakoztam. Emlékszem, feltűnt, hogy velem Tatyana sokkal szigorúbb, minden hibámat kiszúrta és le is szidott érte. Ilyenkor elgondolkodtam azon is, hogy kilépek, hiszen ez tűrhetetlen volt. Az apró kis utalásai, állandó piszkálódásai, megjegyzései rendesen próbára tettek. Csak az elszántságomnak köszönhetően maradtam ott. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ezeknek a szavaknak, csupán vigasztalásnak véltem. Tényleg én lennék az a nagy valaki? Érdekes gondolat.
Megráztam a fejem, és igyekeztem lenyelni a torkomban keletkezett gombócot. Mindig is érzékenyen érintett, amikor Alléra gondoltam. Érdekelt a múltja, hogy miért tette ezt az egészet. Szívesen megismerném. Többet akarok megtudni róla, de nem merek kérdezni. A többiek nem mondanak semmit, és az már milyen lenne, ha valamelyik edzőt kérdezgetném? Így sajnos a tudatlanság birtokában kellett maradnom.
Eldöntöttem, hogy ideje indulni, de előbb eszembe jutott valami. Ha már ennyire a szinkronúszáson kattogott az agyam, azért megnézem, hátha jött új e-mail. Sose lehet tudni. Az értesítéseket még mindig nem néztem meg, csak és kizárólag a postafiókomra koncentráltam. Érdekes, egy új levelem jött, mégpedig Tatyanától. Amint beleolvastam, a szemöldököm a plafonig szaladt.

,,Szia Elena!

Reméljük, már jobban vagy, várunk vissza a központba kedden. Az edzés időpontja nem változott, ugyan az minden.
Hosszas gondolkodás és töprengés eredménye, de Natalieval eldöntöttük, hogy benne leszel a keretben. Mariát nem akarjuk kivenni, ezért Aleksandra helyére állsz be. Ettől függetlenül az ugrások nagy részét te fogod végrehajtani, a duplánál pedig te állsz Maria nyakába, és nem fordítva. Gondolom, hogy elvállalod, hiszen nem úgy ismertünk meg, hogy megfutamodsz a kihívások elől. És abban sem kételkedek, hogy otthon már elkezdtél edzeni. Vigyázz, hogy ne törd vissza a lábujjadat, vagyis azzal a lábaddal ne csinálj fekvőtámaszt. Kedden megnézem a törés állapotát, de versenyre már egész biztos rendben lesz a spicced.
Ne feledd, csak a proteinpor, semmi csoki!
Kezdd el tanulni Aleksandra helyét, a lábadtól függ, de szerdán valószínűleg te állsz be.
                                                    
                                                                                                                      Tatyana Danchenko"

A szám is nyitva maradt, mire a végére értem. Rendesen meglepett a levél, de egyben boldog is voltam. Sikerült, még ha törött lábbal is, de megkaptam Aleksandra helyét. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni, hogy egyszer csak kikerült. Gyanítom, nem leszünk legjobb barátnők. A levélből furcsa mód éreztem a törődést, azt, hogy tényleg aggódik értem. Ez meglehetősen szokatlan. Tatyana senkivel sem szokott kedves lenni, pláne nem törődni. Azért a végére odaszúrt. Burkoltan azt jelenti, hogy ugyan abban a súlyban vár vissza, mint mikor elmentem, és el ne lustuljak. Eszem ágában sem volt csokit enni, inkább tonnaszámra faltam a szőlőt, és egyéb gyümölcsöket. Észrevettem egy másik burkolt jelzőt is. A saját lányára utalt az edzős résznél. Gondolom, Alle is mindenkinek meg akart felelni, ezért otthon is gyakorolt. Szerintem most csak azért tűnt fel, mert az előbb ezen rágódtam egy ideig. Biztos vagyok benne, hogy máskor is elejtett egy-két ilyet, csak nem vettem észre. Inkább mostantól kezdtem el figyelni az ilyeneket. Az utolsó mondathoz csak annyit fűznék hozzá, hogy azt nem mondta, hogyan. Úgy látszik, jó kedvében volt a levél írása közben.
Miután felfogtam, hogy ténylegesen van helyem a keretben, határtalan boldogság fogott el. Nem akartam elbízni magam, de amit Tatyana mond, az úgy is van, nem szokta feleslegesen jártatni a száját. Éppen ezért is éreztem hatalmas bűntudatot a lelkem mélyén. Ő berak úgy a csapatba, hogy ott sem vagyok, megbízik bennem, erre én eljövök ,,nyaralni"? Hogy képzeltem ezt? Most azonnal vissza kellene mennem. Ezt nem szabadott volna, hatalmas felelőtlenség volt. Bár, otthon meg mit tudnék csinálni? Már eljöttem, úgy is mindegy. De még itt vagyok a repülőtéren, foglalok jegyet és vissza tudok menni!
Kétségek közt vívódtam, de abban igazat adtam magamnak, hogy eljöttem, nincs mit tenni. Egy kis pihenés jót tesz. A hotelszobában is tudok edzeni, ha a pályán sétálok, az se kis táv, ergo fejlesztem az állóképességemet. Futni úgy sem tudok, egyenlőre csak formában kell maradnom. Azzal nyugtattam magam, hogy most kipihenem a fáradságot, és újult erővel fogok támadni! Jót tesz egy kis frissítés, és még világot is látok közben.
A marcangoló érzés nem tűnt el, de legalább enyhült egy kicsit. Ha minimálisan is, de edzek, akkor nem eresztek le, de az energiaszintem megnövekedik az új élményeknek köszönhetően. Újra erőre kapok, eltűnik a fáradság, és sokkal jobban tudom végezni az edzéseket is. Viszont most ki kell zárnom minden gondolatot a szinkronúszással kapcsolatban. Nem szabad vele foglalkoznom, így egyfajta újdonság lesz az edzés is. Egy hét alatt semmit sem lehet elfelejteni, másrészt meg olyan mélyen beleásták a fejembe a mozdulatokat, hogy időskoromban is emlékezni fogok rá. Gyorsan visszaírtam az edzőmnek, és biztosítottam a hogylétemről.  A vécében megigazítottam a hajamat, ellenőriztem a gyűrűmet, és elégedetten mosolyogtam rá a tükörképemre. Jövök, Melbourne!
Kilépve a forgóajtón, megcsapott a meleg levegő. Langyos szellő szinte simogatta az arcomat. Talán jobb is, hogy így alakult.
Beszívtam a kissé párás levegőt, és körbenéztem. Elhaladtam a hatalmas, Melbourne felirat mellett is. Az utcán csak a lámpák égtek, azonban főút lévén elég nagy volt a forgalom, még ilyenkor is. Az eget csillagok borították be, és megleltem a szememmel a holdat is. A mellettem lévő parkolóban számtalan márkás autó parkolt. A pálmafák különösen tetszettek. Még sosem láttam ezt a fajta növényt, de igazán hazavittem volna az egyiket. A hosszú nadrág és a body együtt igen melegnek bizonyult, ezért a kezemmel legyeztem magam. Milyen furcsa. Oroszországban maximum nyáron van ilyen meleg napközben, nem hogy este! A legtöbb ember a buszhoz tartott. Fiatal lányok, ízlésesen felöltözve nevetgéltek. Őket nézve eszembe jutott, hogy nem is tudom, milyen az az érzés, amikor elmész a barátnőiddel valahova, és csak jól érzitek magatokat. Mennyire jó azoknak az embereknek, akik megtehetik, hogy eme csodálatos kontinensre eljutottak! Szerencsésnek érzem magam, hogy ez nekem is megadatott. Már csak a jó oldalát láttam a balesetnek a vízben.
Szerencse, hogy az alapnyelv az angol, így mindent tudok. Átmentem az úttesten, és az egyik pálmafánál megtámaszkodtam. A hajam szabadon omlott a hátamra, de a tarkóm legalább ötven fokra felmelegedett. Sikeresen szereztem egy taxit. Beszállva az egyik sárga autóba, elégedetten konstatáltam, hogy hideg levegő áramlik a nyílásokból. Bediktáltam a címet, és fél óra múlva ott is voltunk. Az út közben kétszer is majdnem elaludtam. A szemem magától akart lecsukódni, a pilláim egyre nehezebbek lettek. Meglátszott rajtam a fáradtság. Kiszálltam, és dollárba fizetve távoztam. Lehet, hogy pénzt kellett volna váltani, ugyan is itt ausztrál dollár van. Legalább annyi eszem volt, hogy amerikait hoztam, és nem az orosz rubelt. Azzal aztán nem sokra mentem volna.
Felnéztem az előttem tornyosuló épületre. A The Langham fényűző világítása tárult elém. Magam után húzva a bőröndöt, beléptem az aulába. Az öt csillag természetesen itt is meglátszott. Krém és barna volt az uralkodó szín. A padlót krémszínű kőlapok fedték. Tovább haladva egy nagy belmagasságú térhez értem. Közepén egy barna fa asztal található, amire egy hatalmas váza rózsát raktak a rózsaszín két árnyalatában. Mögötte húzódott a szürke szőnyeggel leterített, vas korlátokkal szegélyezett márványlépcső. A közepén egy emelvény választja szét az utat. Az oszlopok barnával keretezett, különböző árnyalatú bézs lapokból vannak kirakva. Az emeleten látszik, hogy a barna
korlát előtt zöldellő növények vannak ültetve. A plafonon stílusos fehér világítás szűrődik ki a lapok között. Mit ne mondjak, pazar látvány tárult elém.
A pult mögött ülő lány kedvesen eligazított, látta rajtam, hogy mindjárt elalszom. Megkaptam a szobakulcsot. Apa okos volt, és emlékezett rá, hogy nem bírom a lifteket, ezért a másodikon kaptam helyet. Így is fel kellett szenvednem magam a lépcsőn, bár a boy hozta a bőröndöt. A lány még lent a kezembe nyomott valamit, amit elmondása szerint nekem hagytak itt, de nem néztem meg, mi az. A szobával sem törődtem különösebben, majd reggel megnézem, hogyan is néz ki. Jelenleg csak az a fontos, hogy legyen valahol egy ágy. Megköszöntem az egyenruhásnak a segítséget. Lerúgtam a lábamról a cipőt, levettem a ruháimat, és bemásztam az ágyba. A hosszú út, a lépcső, és ez az egész Allés ügy kimerített.

***
Arra ébredtem, hogy megsülök. Szó szerint. Mivel este nem húztam el a függönyt, ezért a délelőtti nap teljes egészében a takarómat melegítette. A hajam csomókban tapadt a homlokomra, és biztos voltam benne, hogy a le nem szedett sminkem teljes egészében lefojt. Mit ne mondjak, csodás látvány lehettem. Kimásztam a fogva tartó fehér paplanból, és elhúztam az egyik függönyt. Ha már az este elmaradt, most jobban körülnéztem a szobában. Az ágy uralkodó fehér színét megtörte az egyik szürke szín párna, amely jól illett a kissé régies stílusú fakerethez. A falakat barnás-sárgás árnyalatú tapéta fedte. Az imént elhúzott függöny színe megegyezett az előtte álló zöld fotellel, amihez tartozott egy lábtartó és egy kis üvegasztal. A mellette lévő állólámpa szolgált fényt az
olvasáshoz. Tőle balra, még mindig az ablak előtt egy fa szék állt a hozzá tartozó, ugyan abból az anyagból készült asztallal. Rajta elhelyezve egy üvegtál, amiben fehér és zöld virágok pompáztak. A szoba közepén lévő franciaággyal szemben és az asztal előtt állt a tévé, egy kisszekrényen. Az egyik falon egy festmény, míg a másikon egy tükör függött. Ahogy megmondtam, még egy fürdő tartozott ehhez a helységhez, ami ugyan ilyen pazar látványban pompázott. Nem aprózták el a dolgokat. Ha kinéztem a zöld keretes, majdnem az egész falat elfoglaló ablakon, a belváros képe tárult elém.
Összeszedtem a ledobált ruháimat, és kinyitottam a bőröndöt. Elővettem a legnyáribb elhozott szettemet. Furcsa érzésem támadt, hogy a lábamat mutatva kell az emberek közé mennem. Már túlontúl megszoktam a telet. Igaz, hogy edzésen meg fürdőruhában vagyunk, de ott csak lányok látnak. Amikor belebújtam volna a rövid melegítőmbe, eszembe jutott, hogy ez egy öt csillagos hely, így minden bizonnyal nem mehetek le reggelizni. Szuper, akkor elő kéne kotorni a koktélruhákat. Az legalább van.
A fürdőbe belépve örömmel konstatáltam, hogy helyesen ítéltem meg a külsőmet. Csapzott haj és pandaszemek. Még mindig fehérneműben visszasiettem a random helyen ledobott bőröndhöz. Természetesen a kistáska, amiben a sminkeket tartom, a legaljára került, így az összes ruhámat ki kellett dobálnom. Szerencsére minden előkerült, így elfogadhatóan léptem ki. A hajamat szabadon engedtem, de felül összefogtam, mivel kezdett látszani, hogy zsíros a töve. Meg kéne mosni. Igyekeztem elegánsra fogni a figurát, így a szempillaspirál mellé szemhéjpúder is került. A nude sminkhez minden passzol, így bármelyik ruhám közül szabadon dönthettem. Először a feketét próbáltam fel, de úgy néztem ki, mint aki temetésre készül, ráadásul rettenetesen sápasztott is. Hálát adtam az égnek, hogy elhoztam az egyetlen világos színű ruhát is, így a lenge, sötétkék csipkés ruhámat vettem fel. És most jött a probléma. Mit vegyek fel a lábamra? Sportcipőt nem vehetek, az hogy néz már ki, csizmával pedig elég fura lenne járkálni a harminc fokban. Még a végén rockernek néznének. Marad a papucs, ha nem akarnak beengedni, fel tudom hozni mentségként, hogy nem jön rám a magas sarkú. Zoknit nem vettem fel, így látható volt a kötés is. Elegáns látvány lehettem.
A korlátba kapaszkodva óvatosan lebicegtem a lépcsőn. Az étterembe érve az első dolog, amit tapasztaltam, hogy itt se aprózták el a díszítést. A fehér kőpadlón hallatszottak a tűsarkúk kopogásai, a falak egy egészen furcsa, talán barnás-narancsos árnyalatban tündököltek. Középen kék színű, üveggel körülvett emelvényeken láthattunk pár kiállított tál ételt. Fölöttük lógtak egy kis 
drótszerűségen lámpák. Velük szemben egy pulton sütöttek mindenfélét. Érdekelt az ausztrál konyha. Ha már eljöttem a világ másik oldalára, akkor muszáj megkóstolnom, hogy mik vannak itt. Azt viszont nem néztem meg, mielőtt eljöttem, hogy egyáltalán tudok-e valamit enni. Ki tudja, hogy itt milyen ételek vannak. Mikor beléptem, köszöntem a pult mögött álló lánynak, és bediktáltam a szobaszámom. A járásomon meglátszik, hogy valami nincs rendben az egyik lábammal, egy kicsit sántítok még.
Csak most szembesültem vele, hogy sikeresen lekéstem a reggelit, s már az ebédidő kezdődött meg tíz perce. Legalább tízig aludtam, hiszen a készülődés is minimum két óra volt. Ezt betudtam annak, hogy hajnalban feküdtem le. Holnapra viszont ébresztőt kell állítanom, nem szabad rászoknom a sok alvásra.
A pultok körül járkáltam, s bámultam az érdekesebbnél érdekesebb ételeket. Először előételnek valamilyen gyümölcs- vagy zöldséglevest gondoltam, hogy maradjunk az egészséges vonalnál, de hiába. Egyiket sem láttam, úgy őszintén, még leveseket se. Csak az egyik volt szimpatikus, aminek a tábla szerint curry laksa a neve. Belenéztem a tartályba, és halszerű valamire következtettem. Az első gondolatom szerint ezt kihagyom inkább. Nem rajongok a halfajtákért. Nézzünk inkább főételt. Csirkét igazából nem nagyon találtam, de láttam szalonnát (nem a zsírosabb fajta, majdnem az egész hús), valamilyen fűszeres dolgot. Egy pulton rengeteg fajta sushi sorakozott, kár, hogy nem rajongok értük. Grillkolbász, steak, de még panírozott cápát is találtam, fish&chips formájában. Mikor már ötödszörre jártam körbe az egész kirakatot, eldöntöttem, hogy a húsos piték közül választok. A lamb pie, azaz bárányraguval töltött pite volt a legszimpatikusabb. Szedtem hozzá salátát, és leültem az egyik ablak melletti asztalhoz. Érdekes, hogy az otthon egzotikusnak számító gyümölcsöket is simán meg lehet találni, például mangót, papayát, ilyeneket. Csak szurkáltam a pitét. Még sosem ettem bárányhúst, csak csirkét a fehérje miatt. Fogalmam sincs, hogy ebben mi van, de mindenestre, azért megkóstolom. Bekaptam egy falatot. Rosszabbra számítottam. Ahhoz képest az íze egészen jó, bár nem mondanám, hogy minden nap ezt fogom enni. Rendeltem még egy kancsó hűtött vizet, és nekiláttam az ebédnek.
Egyetlen főétel után távoztam az étteremből. Még megkóstoltam az egyik sushit, hátha itt más, de nem. A pite elég volt, bőven jóllaktam vele. Gondoltam, felhívom apát. Leültem az előtérben az egyik kényelmes fotelbe, és tárcsáztam.
Elmondta, hogy ma nyugodtak csináljak akármit, a pilóták hétfőn érkeznek. Még csak a szerelők és a mérnökök vannak itt, meg a munkások. A pályára már kezdik kihordani a cuccokat, de egy nap alatt nem fognak végezni, így átcsúszik holnapra is. Mondta, hogy hagyott nekem itt egy belépőt, amivel akármikor be tudok menni a boxba. Szóval az volt az, amit a kezembe nyomtak, mikor bejöttem. A Red Bull és a Torro Rosso egész csapata ebben a szállodában fog megszállni, a többieket nem tudja. Sok sikert kívántam neki a munkához, és elköszöntünk. Eldöntöttem, hogy elmegyek vásárolni, mint ahogy terveztem. Alig várom a holnapot. Végre újra láthatom Danielt! Hiányzott, hogy valakivel tudjak beszélni, úgy igazából. Edzésen vigyázni kell a számra, még Vladának sem mondhatok akármit. Kíváncsi voltam a pályára is. Ha lesz ideje, remélem, az ausztrál körbevezet. A tudat, hogy húsz híres pasi fog körülvenni, még ha csak átvitt értelemben is, de feldobott. Ez az álomnyaralás!

***

(Figyelem! Nem összekeverendő, Elenának van egy Alla nevű csapattársa, és Tatyana lánya Alle, nem ugyan az!)

Curry laksa, a maláj leves tengeri herkentyűs változata







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése