![Fáradt Lélek [Befejezett]](http://2.bp.blogspot.com/-mz6yrLpSSCQ/WOCq8iV9osI/AAAAAAAAAmQ/ZaNePnMgdgYMXMNyR9gc6msD8GFSAW-eQCK4B/s828/fejl%25C3%25A9c.jpg)
2017. február 18.
London, Egyesült Királyság
Meglehetősen letörtem másztam vissza az ágyamba, amit még hajnalban hagytam el. Bár, már tizenegy óra, szokásom visszafeküdni még egy kicsit. Nevezhetjük akár szépítő alvásnak is. Az edzés nem sikerült jól. Tatyanáról köztudott, hogy ha nincs túl jó passzban, akkor nem kímél. Ma nekem is jutott egy adag fejmosás. Idegességében ilyenkor el szokott hordani mindennek egyetlen apró hibáért is, mindent lát, mindent hall és mindent kiszúr. Nem szeret jutalmazni. Ezért tölt el annyira nagy örömmel, ha már csak annyit mond a gyakorlatomra, hogy egész jó lesz. Sajnos ez nem ma volt.
Eszembe jutott, hogy ma megyek a bemutatóra, ahol az új
terveket fogják ismertetni. A háromnegyede nem is ránk, szinkronúszókra fog
vonatkozni, de elvileg lesz valami változás a beszállítók miatt, meg ilyesmi.
Mindenesetre, az edzők biztos tudják. Mi csak élvezzük az ittlétet, hogy
kimozdultunk a fagyos Oroszországból. Az edzés mellett nem nagyon van időnk
utazgatni, néha megengedett a hiányzás, de Tatyana egy pillanat alatt kirak a
keretből, szóval nem érdemes vele packázni. Apropó, a keret. Vért izzadok, s
ahogy láttam, ezt Natalie is észrevette. Március elején véglegesítik, addig
felmérnek minket.
Nem tudom, hogy még is mi vitt rá, de kedvem lett elmenni egy kicsit futni. Ráadásul észrevettem, hogy a combjaim kezdenek vastagodni, túl nagyok az izmaim. Persze, ez nem gond, de a súlyom is nő ezáltal, ezért nem a mennyiségre, hanem a minőségre kell koncentrálnom. Ez azért van, mert túl intenzíven csinálom a gyakorlatokat. Sosem hittem volna, hogy ez is probléma lehet, de szerencsére a masszőrünk tartott erről egy kiselőadást. Ezért fogok lassan - vagyis kisebb intenzitással - futni, de sok kilométert. Még mindig nem jöttem rá, hogy miért megyek.
Pontban tizenegyet ütött az óra, amikor gondoltam, hogy reggelizek egy kicsit. Edzés után mindig táplálóbbat szoktam enni, mint egy turmix. Előtte és közvetlenül utána egyszerűen nem bírok enni. Úgy, ahogy voltam, pizsamára rávettem a hatalmas, fekete télikabátot, és leszaladtam a boltba. Megejtettem egy gyors bevásárlást, az egész kosárban csak zöldségek tornyosultak.
Eldöntöttem, hogy ma Frittata lesz, sült paprikával. Ha apa hazaér, akkor őt is megetetem vele. Ne gondoljatok valamilyen zsíros dologra, az egészben rengeteg vitamin van, és kevés kalóriát tartalmaz. Előkészítettem a márványpultra a hozzávalókat. A vágódeszkán csíkokra felvágtam két kápia paprikát, és rácsepegtettem egy kis olívaolajat. Kis ügyeskedéssel, de sikerült felmásznom a pultra, hogy kivegyem az egyik legfelső fiókban megbújó tálat. Miután végrehajtottam a kis akciómat, a műanyagba felütöttem három tojást, és rászórtam egy kis borsot, majd felvertem. Egy kevés felmelegített olajba beleöntöttem a tojást, és elkezdtem sütni. Amikor már kezdett összeállni, beledobáltam a paprikaszemeket, és barnára sütöttem. Egy kis salátával tálaltam, s már került is az asztalra. Furcsa, de csak ilyen egészséges, vitamindús ételeket tudok fejből. Az édességek terén a tudásom a kókuszgolyóig terjed, de azt is csak vendégségbe készítek. Már teljesen hidegen hagy a cukor. Miközben a tésztát szoktam gyúrni, egyszerűen nem érzek rá késztetést, hogy megkóstoljam. Fintorgok, ha arra gondolok, hogy mennyi kalória van benne.
Az elő-ebédem után szó szerint beletemetkeztem a ruháimba, mire előkotortam a sportos szettemet. A tizenöt fok egyet jelentett a nap csúcshőmérsékletével, de legalább a szél nem fújt. Megtaláltam a sötétkék, virágmintás nadrágomat, hozzá pedig a fekete Nike futócipőmet vettem. A zoknim alá, mindkét bokámra biztonság kedvéért felhúztam egy-egy bokavédőt, hogy biztosan ne legyen semmilyen probléma a lábammal. A felsőtestemre egy sportmelltartó, trikó és egy pulcsi került. Lementem, bedugtam a fülhallgatót, felhúztam a kezemre egy vékonyabb kesztyűt, az arcomba húztam a sálat, s már indultam is. Heti harminc óra edzés mellett én még elmegyek futni. Őrült vagyok, kétség sem fér hozzá.
A bemelegítő séta közben nézegettem a térképet, és eldöntöttem, hogy elmegyek a Buckingham-palotához, egy kis városnézés senkinek sem árt. A Watling Streeten kell végigmennem. Ha jól számoltam, és tartom az óránkénti tíz kilométert, akkor kicsivel több, mint öt óra az út oda, plusz még vissza kell jönni. Úgy is ott van az edzés, az esemény pedig este hétkor kezdődik. Gyorsan tárcsáztam Nataliet, aki szerencsére az edzőhelyszínen volt, és onnan megy haza. Tudtam, hogy nem lakik messze tőlünk, pont ezért hívtam őt. Volt olyan jószívű, hogy meg fog várni, és elvállalta a hazafuvarozásomat. Így oda is érek a bemutatóra, szuper.
Mikor már fél tizenkettőt mutatott a telefonom, nekiiramodtam s futni kezdtem. Még az edzésen hallottam valakitől, hogy van itt (mármint Londonban) egy jó futópark. Oda is tervezek ellátogatni. Miközben gyorsan szedtem a lábaimat, a gondolatban messze jártam. Elmélkedtem az élet nagy dolgairól, de legfőképp az edzésről. Nem tudom magam elképzelni normális, hétköznapi emberként, aki az edzés helyett bulizni jár. Időpocsékolásnak tűnhet megannyi vízben töltött óra. Mint említettem, már kimúlt belőlem a szenvedély. Még régebben, tizenévesen a szóló éltetett, hogy különleges vagyok, én ezt meg tudom csinálni. De mára már annyira általánosság vált számomra ez a kategória, hogy nem hoz új löketet. Miért csinálom, ha nem élvezem? A válasz egészen egyszerű. Dobjam félre tizennégy év munkáját? Mit kezdjek magammal az életben? Nem vagyok az elkényeztetett kislány, aki az apja pénzét majmolja. Érdekes téma ez. Mi lennék, ha nem sportolnék? Szerintem a férfiszülőm nyomdokaiba lépnék, és autókkal, technikával foglakoznék. Azt nem mondom, hogy a Forma-1-ben, de vonzott ez az ág. Sokat ufónak néznek, de szeretem a fizikát és a matekot is. Könnyű megérteni, a számok vésve vannak. Nem olyan nagy hülyeség, mint a kémia. Én egyszerűen nem hiszem el ezeket a dolgokat. Ha a hidrogén színtelen, szagtalan és nincs természetes alakjában a Földön, akkor mégis hogyan találták meg? Ez az, amit én soha sem fogok megérteni. A mateknál nincs ilyen gond. Adottak a számok, kőbe vannak vésve a szabályok.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak az égbolt sötétedésére kaptam fel a fejem. Kezdett felhősödni, úgy látszik, megint hidegebb lesz az este. A holtpontomon már rég túl voltam. Azért éreztem, hogy egyre nehezebb a lábam, de különösebb fájdalmat nem. A torkom már kezdett száradni. Nem tudom, hogy miért van ez, de egyáltalán nincs szükségem sok vízre. A homlokomon ugyan jelentek meg izzadságcseppek, de a hideg miatt nem verejtékeztem túlzottan. Igazából a lassú futásból semmi sem lett. Tíz kilométer per óra nem mondható annak. Jogosan kérdezhetitek, hogy hogy bírok ennyit futni? Erre több válasz is van. Az egyik, hogy szeretek futni. Mindig is élveztem ezt a fajta mozgásformát. A másik, hogy edzésen rengeteg kilométert teszünk meg a közeli parkban. A szinkronúszóknak is kell ám futni! Az állóképesség növelése az elsődleges cél. Télen ugyan nem, de a nyári edzőtáborban naponta megteszünk hat vagy hétezer métert, plusz még a lépcsőzés. Már kínzásnak is nevezhető az utána következő úszás. Általában ott az időre úszás része négy kilométer, vagyis tízszer négyszáz méter, hét és fél perces indulásokra. A békatalp is elő szokott kerülni ilyenkor, amit nagyon nem szeretek. Nem tudom használni ezt a fajta úszás segítőt, egyszerűen nem áll rá a lábam, ezért csak szenvedek vele. Az már más kérdés, ebben nagyban hozzájárul az is, hogy például a gyorsúszásnál a kezemet használom jobban, az az erősebb.
Megláttam az előttem lévő táblán, hogy itt a futópark. A másik vége a Buckingham-palotánál van, szóval pont jó nekem. Az időből sem csúsztam ki, még csak fél öt van. Hamarosan oda fogok érni, már csak négy kilométer. Magában a parkban található pár salakos út. A környezet gyönyörű, karbantartott bokrok, kopasz fák, és még télen is gyönyörű fű. A lábam felsóhajtott, amikor a salakra léptem a kőkemény beton után. A tempóból egy kicsit visszavettem, de éreztem, hogy ez már a vég. A lábamra ólomsúly nehezedett, a tüdőm folyadékért kiáltott, és elkezdett fájni a vállam. Ötven kilométer után nem csodálom.
Feltűnt, hogy szombat este mennyien jöttek ki a szabadba, szórakozás helyett. Egy csoport anyuka a babakocsit tolva tornázott, gondolom a szülés utáni felesleg leadása a céljuk. A legtöbben kisebb csoportokban kocogtak, akik egymás mellé verődtek. Néhányan békésen nyújtottak, sétálgattak. Pár kisgyerek is szaladgált, s játszadozott a fűben. Beálltam két nő és egy férfi mögé, megpróbáltam tartani a tempójukat. Egy idő után már ráállt a lábam a követésre. Ránéztem a telefonomra. Te jó ég, még hátra van három és fél kilométer. Pedig azt hittem, hogy mindjárt ott vagyok. Mellém érkezett egy lány, oldalról körülbelül tizenötnek tippeltem, nem sokkal fiatalabb, mint én. Már szaporán kapkodtam a levegőt, a lábamat már nem éreztem. Inkább a zöld környezetre figyeltem, ami nagyon kellemesen hatott. Miközben a gondolataimat ürítettem ki, a mellettem haladó lány megbökött, majd tátogott valamit. Kikaptam a fülemből a fülhallgatót, és kényelmesebb tempóra váltottam, lemaradva az előttem haladóktól.
- Tessék? - kérdeztem vissza, ugyanis a zenétől nem hallottam, mit mondott.
- Te vagy Elena Radulova? - El kellett mosolyodnom a tágra nyílt szeme láttán. Az első, ami ránézésre megragadott benne, az az arca. Nagyon karakteres az arccsontja, amit csak még jobban hangsúlyoz a hatalmas szeme. Az ajka vékony, egészen pirosas színű. A fekete hajába barna melírcsíkok voltak húzva, ami különösen tetszett.
- Igen.
- Képzeld, én is szinkronúszó vagyok, te vagy a példaképem! Olyan jó szeretnék lenni, mint te - ábrándozott. Meglepett a magabiztossága és a határozottsága. A legtöbben, ha találkoznak a példaképükkel, akkor lefagynak, esetleg dadognak.
- Ahogy látom, te is futsz, ami nagyon hasznos, csak így tovább.
- Igen, elkezdtem, hogy minél jobban bírjam az edzést. Csinálhatok egy képet? - kérdezte, természetesen belementem. A csapzott hajammal nem a legjobb formámat mutattam, de örültem, hogy vannak még lelkes sportolók. Viszont, nem csak a külseje volt az egyetlen dolog, ami miatt jobban megnéztem. Nagyon fellelkesült, amikor szóba hoztam az edzést. Én is ilyen voltam régen. Életvidám.
- Mennem kell sajnos, már várnak rám - mutatott oldalra, ahol egy kisfiú szorongatta az anyukája kezét. A nőnek ugyan olyan fekete haja volt, csak a csíkok nélkül. Biztos, hogy az anyukája.
- Rendben, örültem a találkozásnak, szia - adtam neki egy bíztató mosolyt. Az csak tetézte a meglepődöttségemet, hogy megölelt. Na jó, azért ennyire nyitott nem voltam. Miután elbúcsúzott, a telefonjával a kezében szaladt oda a két rá váróra, és vadul mutogatva magyarázott valamit. Szerintem rólam volt szó, mert egy kis idő elteltével mindannyian felém fordultak. Nem álltak annyira messze, így még láttam a lány őszinte mosolyát. Elfordultam, újra bekapcsoltam a zenét, és megint nekiiramodtam a futásnak. Ez az apró csevej teljesen feldobott. Jó látni, hogy még nem hunyt ki a szinkronúszók lelkes generációja, akik bármilyen áldozatot képesek meghozni.
Nem néztem oldalra, csak előre összpontosítottam. Azért a szemem sarkából észrevettem, hogy valaki mellettem kocog. Megpróbáltam magam teljesen átadni a zenének, felvenni a ritmusát. Ugyan már régi, de örök kedvenc marad számomra az a dubstep, ami jelenleg ki akarta szakítani a dobhártyámat. Sajnos nem hallgathatok hangosan zenét. Az edzésen fülelni kell, a víz alatti hangszóró nem mindenhol jó minőségű. Elnyomtam magamban egy morgást, és lejjebb vettem a hangerőt. Gawtbass & Sex Whales - Pirates.
Feladom, nem bírom tovább. Iszonyatosan elkezdtem köhögni, szerintem lenyeltem valamit. Porzik a tüdőm, muszáj keresnem egy ivó kutat. Alig bírtam nyelni egyet. A levegő kezdett lehűlni, a hirtelen leállás miatt kirázott a hideg. Körbenéztem, s már kezdett sötétedni, de még nem vészes. Már háromnegyed öt. Hamarosan hívnom kell Nataliet, hogy jöjjön értem. Nem tudom, hogy elérek-e a palotáig. A lábamat alig bírtam megmozdítani, a vállam ki akart szakadni a helyéről. Komótosan elkezdtem sétálni, ezt a futópartnerem is észrevette. Lelassított, bevárt és felém fordult. Csak most néztem meg alaposabban. Napszemüveget, baseball sapkát és vékony sálat tekert a nyaka köré, ezért az arcát nem tudtam kivenni. Csak annyit vettem észre, hogy barna a bőre, és a fekete, rövid haja egy kicsit kilóg a fejfedő alól. Fekete futónadrágot, narancssárga sportcipőt viselt, a felsőtestét egy szürke pulcsi takarta. A kezén ugyan olyan fajta kesztyűt láttam, mint az enyémen. Apropó, sétálva már nincs annyira jó idő. Nem tudom, hogy mikor megy le a nap, de hamarosan már el fog tűnni. Az utcai lámpák bevilágították a zöld környezetet, ami egészen különlegesen nézett ki ebben a fényben. A kezemet összedörzsöltem, kezdett fázni a kesztyű alatt. Bár, februárhoz képest egészen enyhe az idő. Diszkréten megigazítottam a melltartómat, és elkezdtem nyújtani. Jól esett a frissítő hideg levegő. A szervezetem kezdett lenyugodni, és én sem haldokoltam már.
Amint az első padot megláttam a közelben, egyből odacsörtettem, és levágtam magam a hideg fára. A férfi követett, s megállt előttem. Nem foglalkoztam vele, majd mondja, amit akar. Remélem, nem megy bele az ismerkedésbe. Hahó, én csak egy társnak tartalak, akinek tartottam a tempóját! Sajnos, volt már rá példa, hogy amikor kihoznak a sodromból, nem éppen a legkedvesebben koptatom le az embereket. Kibontottam az időközben egy hatalmas csomóvá átalakult hajamat, és több-kevesebb sikerrel újra összefogtam. Remélem, a szőkésbarna tincseim néznek ki valahogy. Mindegy, a szemem szép, inkább azt nézzék. Bár, most nincs is rajtam smink. Kit érdekel, úgy is sötét van. Ráadásul a pasi napszemüvegben van, nem tudom, hogy hogyan lát bármit is, de ő tudja.
- Mi van, elfáradtál? - nevetett fel, de rajta is érezhető volt, hogy nem csak sétálgatott. A hangjától kirázott a hideg, mintha már hallottam volna valahol, de nem tudtam megmondani, hogy ki is a tulajdonosa. Ez annyira idegesítő.
- Egészen Dunstableből futottam idáig, persze, hogy kiköpöm a tüdőm - néztem fel rá. Csak most tűnt fel, hogy nem is egy magas velem. Pedig én teljesen azt hittem. És most itt áll előttem, a körülbelül százhetvenöt centijével. Tényleg csak én vagyok ennyire alacsony?
- Dunstable? De az nagyon messze van.
- Körülbelül ötven kilométer - vontam meg a vállam. Egy kicsit lecsúsztam a pirosra festett fapadról, és már kényelmesen görnyedtem volna, de megjelent előttem Tatiana, ahogy a szép tartást magyarázza. Egyből elhessegettem a fejemből az egészségtelen testtartást, és kihúztam magam. Úgy nézhetek ki, mint aki karót nyelt. Csak magam elé bámultam a semmibe, és igyekeztem normalizálni a légzésemet, s nem figyelni a tüdőmben kialakult sivatagra.
- Mi vagy te, maraton futó? - villantotta meg a hófehér fogsorát. Hm, ismerős, nagyon is. Biztos vagyok benne, hogy már láttam, nem is egyszer.
- Nem, szinkronúszó - sandítottam rá, figyelve a reakcióját. Csoda, ha tudja, hogy mi ez a sport. Néhány embernek kimerül annyiban, hogy lábak állnak ki a vízből. Ez kifejezetten sértő tud lenni.
- Nyugi, tudom, hogy mi az - tartotta fel a kezét védekező pozícióban. Valami megfogott benne, és nem az, hogy tisztában van a sportágammal. Olyan ismerős, mégis idegen, nem emlékszem, hogy beszéltünk volna. A tudatlanság idegesítő érzése kerített hatalmába. Ráadásul, nem vagyok az az ismerkedős fajta, vele mégis más. Érdekel, hogy mi van a napszemüveg mögött, de azt csak nem kérhetem, hogy vegye le. Kíváncsi vagyok, hogy csak a képzeletem játszik velem, vagy tényleg láttam már. A tudni akarás legyőzte a fáradt Elenát, s szerintem egy egészen új oldalamat mutattam meg neki. Tudok én kedves is lenni, ha akarok.
- Helyi vagy? - Nem akartam, de kicsúszott a számon. A beszédéből nem jöttem rá semmire. Ki tudja, jobb biztosra menni.
- Igen. Van egy olyan érzésem, hogy te nem - mosolyodott el. A könnyű beszélgetés közben gyorsan írtam egy üzenetet Natalienak, hogy végeztem.
- Eltaláltad. Bocsi, ezt fel kell vennem - mondtam, s azzal elvonultam telefonálni. Egy ideig csevegtem még az edzőmmel, majd közölte, velem, hogy három perc múlva legyek a főút mentén, szóval össze kell kapnom magam. Már öt óra. Nem is nagyon néztem az időt. Utána, otthon következik az a mutatvány, hogy hogyan készüljünk el csupán másfél óra alatt. Soknak tűnhet, de valójában nem az.
- Mennem kell. Jó futótárs voltál - vigyorodtam el. A mosolygása áthatott rám is.
- Te is, szia! - mondta, azzal hátat fordítottam, és gyorsan lépkedve igyekeztem a megbeszélt helyre. Hát, bevallom őszintén, ez fura volt. Nem szoktam ilyen ismerkedős lenni, de a nevét nem kérdeztem meg. Annyit tudtam meg, hogy brit. Mintha egy kirakós újabb darabja a helyére került volna, de még nem tudom, hogy mi az összkép. Tőlem már az is haladás, hogy azt az utolsó mondatot odabiggyesztettem a végén. Máskor csak egy sima sziával lerendezek mindenkit, kivéve az edzőtársakat, nekik ölelés jár. Másrészt, a személyiségéből sokat megtudtam. Még futás után is tudott őszintén mosolyogni, és a hangulata rám is átragadt. Nem olyan, mint Daniel, hanem sokkal visszafogottabb, bár talán nem is ez a legmegfelelőbb szó rá. Optimista embernek tűnik, de komolyan veszi az életet is, ennyit tudok róla feltételezni. Bár, azt kétlem, hogy még valaha is fogunk találkozni.
London, Egyesült Királyság
Meglehetősen letörtem másztam vissza az ágyamba, amit még hajnalban hagytam el. Bár, már tizenegy óra, szokásom visszafeküdni még egy kicsit. Nevezhetjük akár szépítő alvásnak is. Az edzés nem sikerült jól. Tatyanáról köztudott, hogy ha nincs túl jó passzban, akkor nem kímél. Ma nekem is jutott egy adag fejmosás. Idegességében ilyenkor el szokott hordani mindennek egyetlen apró hibáért is, mindent lát, mindent hall és mindent kiszúr. Nem szeret jutalmazni. Ezért tölt el annyira nagy örömmel, ha már csak annyit mond a gyakorlatomra, hogy egész jó lesz. Sajnos ez nem ma volt.
Nem tudom, hogy még is mi vitt rá, de kedvem lett elmenni egy kicsit futni. Ráadásul észrevettem, hogy a combjaim kezdenek vastagodni, túl nagyok az izmaim. Persze, ez nem gond, de a súlyom is nő ezáltal, ezért nem a mennyiségre, hanem a minőségre kell koncentrálnom. Ez azért van, mert túl intenzíven csinálom a gyakorlatokat. Sosem hittem volna, hogy ez is probléma lehet, de szerencsére a masszőrünk tartott erről egy kiselőadást. Ezért fogok lassan - vagyis kisebb intenzitással - futni, de sok kilométert. Még mindig nem jöttem rá, hogy miért megyek.
Pontban tizenegyet ütött az óra, amikor gondoltam, hogy reggelizek egy kicsit. Edzés után mindig táplálóbbat szoktam enni, mint egy turmix. Előtte és közvetlenül utána egyszerűen nem bírok enni. Úgy, ahogy voltam, pizsamára rávettem a hatalmas, fekete télikabátot, és leszaladtam a boltba. Megejtettem egy gyors bevásárlást, az egész kosárban csak zöldségek tornyosultak.
Eldöntöttem, hogy ma Frittata lesz, sült paprikával. Ha apa hazaér, akkor őt is megetetem vele. Ne gondoljatok valamilyen zsíros dologra, az egészben rengeteg vitamin van, és kevés kalóriát tartalmaz. Előkészítettem a márványpultra a hozzávalókat. A vágódeszkán csíkokra felvágtam két kápia paprikát, és rácsepegtettem egy kis olívaolajat. Kis ügyeskedéssel, de sikerült felmásznom a pultra, hogy kivegyem az egyik legfelső fiókban megbújó tálat. Miután végrehajtottam a kis akciómat, a műanyagba felütöttem három tojást, és rászórtam egy kis borsot, majd felvertem. Egy kevés felmelegített olajba beleöntöttem a tojást, és elkezdtem sütni. Amikor már kezdett összeállni, beledobáltam a paprikaszemeket, és barnára sütöttem. Egy kis salátával tálaltam, s már került is az asztalra. Furcsa, de csak ilyen egészséges, vitamindús ételeket tudok fejből. Az édességek terén a tudásom a kókuszgolyóig terjed, de azt is csak vendégségbe készítek. Már teljesen hidegen hagy a cukor. Miközben a tésztát szoktam gyúrni, egyszerűen nem érzek rá késztetést, hogy megkóstoljam. Fintorgok, ha arra gondolok, hogy mennyi kalória van benne.
Az elő-ebédem után szó szerint beletemetkeztem a ruháimba, mire előkotortam a sportos szettemet. A tizenöt fok egyet jelentett a nap csúcshőmérsékletével, de legalább a szél nem fújt. Megtaláltam a sötétkék, virágmintás nadrágomat, hozzá pedig a fekete Nike futócipőmet vettem. A zoknim alá, mindkét bokámra biztonság kedvéért felhúztam egy-egy bokavédőt, hogy biztosan ne legyen semmilyen probléma a lábammal. A felsőtestemre egy sportmelltartó, trikó és egy pulcsi került. Lementem, bedugtam a fülhallgatót, felhúztam a kezemre egy vékonyabb kesztyűt, az arcomba húztam a sálat, s már indultam is. Heti harminc óra edzés mellett én még elmegyek futni. Őrült vagyok, kétség sem fér hozzá.
A bemelegítő séta közben nézegettem a térképet, és eldöntöttem, hogy elmegyek a Buckingham-palotához, egy kis városnézés senkinek sem árt. A Watling Streeten kell végigmennem. Ha jól számoltam, és tartom az óránkénti tíz kilométert, akkor kicsivel több, mint öt óra az út oda, plusz még vissza kell jönni. Úgy is ott van az edzés, az esemény pedig este hétkor kezdődik. Gyorsan tárcsáztam Nataliet, aki szerencsére az edzőhelyszínen volt, és onnan megy haza. Tudtam, hogy nem lakik messze tőlünk, pont ezért hívtam őt. Volt olyan jószívű, hogy meg fog várni, és elvállalta a hazafuvarozásomat. Így oda is érek a bemutatóra, szuper.
Mikor már fél tizenkettőt mutatott a telefonom, nekiiramodtam s futni kezdtem. Még az edzésen hallottam valakitől, hogy van itt (mármint Londonban) egy jó futópark. Oda is tervezek ellátogatni. Miközben gyorsan szedtem a lábaimat, a gondolatban messze jártam. Elmélkedtem az élet nagy dolgairól, de legfőképp az edzésről. Nem tudom magam elképzelni normális, hétköznapi emberként, aki az edzés helyett bulizni jár. Időpocsékolásnak tűnhet megannyi vízben töltött óra. Mint említettem, már kimúlt belőlem a szenvedély. Még régebben, tizenévesen a szóló éltetett, hogy különleges vagyok, én ezt meg tudom csinálni. De mára már annyira általánosság vált számomra ez a kategória, hogy nem hoz új löketet. Miért csinálom, ha nem élvezem? A válasz egészen egyszerű. Dobjam félre tizennégy év munkáját? Mit kezdjek magammal az életben? Nem vagyok az elkényeztetett kislány, aki az apja pénzét majmolja. Érdekes téma ez. Mi lennék, ha nem sportolnék? Szerintem a férfiszülőm nyomdokaiba lépnék, és autókkal, technikával foglakoznék. Azt nem mondom, hogy a Forma-1-ben, de vonzott ez az ág. Sokat ufónak néznek, de szeretem a fizikát és a matekot is. Könnyű megérteni, a számok vésve vannak. Nem olyan nagy hülyeség, mint a kémia. Én egyszerűen nem hiszem el ezeket a dolgokat. Ha a hidrogén színtelen, szagtalan és nincs természetes alakjában a Földön, akkor mégis hogyan találták meg? Ez az, amit én soha sem fogok megérteni. A mateknál nincs ilyen gond. Adottak a számok, kőbe vannak vésve a szabályok.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak az égbolt sötétedésére kaptam fel a fejem. Kezdett felhősödni, úgy látszik, megint hidegebb lesz az este. A holtpontomon már rég túl voltam. Azért éreztem, hogy egyre nehezebb a lábam, de különösebb fájdalmat nem. A torkom már kezdett száradni. Nem tudom, hogy miért van ez, de egyáltalán nincs szükségem sok vízre. A homlokomon ugyan jelentek meg izzadságcseppek, de a hideg miatt nem verejtékeztem túlzottan. Igazából a lassú futásból semmi sem lett. Tíz kilométer per óra nem mondható annak. Jogosan kérdezhetitek, hogy hogy bírok ennyit futni? Erre több válasz is van. Az egyik, hogy szeretek futni. Mindig is élveztem ezt a fajta mozgásformát. A másik, hogy edzésen rengeteg kilométert teszünk meg a közeli parkban. A szinkronúszóknak is kell ám futni! Az állóképesség növelése az elsődleges cél. Télen ugyan nem, de a nyári edzőtáborban naponta megteszünk hat vagy hétezer métert, plusz még a lépcsőzés. Már kínzásnak is nevezhető az utána következő úszás. Általában ott az időre úszás része négy kilométer, vagyis tízszer négyszáz méter, hét és fél perces indulásokra. A békatalp is elő szokott kerülni ilyenkor, amit nagyon nem szeretek. Nem tudom használni ezt a fajta úszás segítőt, egyszerűen nem áll rá a lábam, ezért csak szenvedek vele. Az már más kérdés, ebben nagyban hozzájárul az is, hogy például a gyorsúszásnál a kezemet használom jobban, az az erősebb.
Megláttam az előttem lévő táblán, hogy itt a futópark. A másik vége a Buckingham-palotánál van, szóval pont jó nekem. Az időből sem csúsztam ki, még csak fél öt van. Hamarosan oda fogok érni, már csak négy kilométer. Magában a parkban található pár salakos út. A környezet gyönyörű, karbantartott bokrok, kopasz fák, és még télen is gyönyörű fű. A lábam felsóhajtott, amikor a salakra léptem a kőkemény beton után. A tempóból egy kicsit visszavettem, de éreztem, hogy ez már a vég. A lábamra ólomsúly nehezedett, a tüdőm folyadékért kiáltott, és elkezdett fájni a vállam. Ötven kilométer után nem csodálom.
Feltűnt, hogy szombat este mennyien jöttek ki a szabadba, szórakozás helyett. Egy csoport anyuka a babakocsit tolva tornázott, gondolom a szülés utáni felesleg leadása a céljuk. A legtöbben kisebb csoportokban kocogtak, akik egymás mellé verődtek. Néhányan békésen nyújtottak, sétálgattak. Pár kisgyerek is szaladgált, s játszadozott a fűben. Beálltam két nő és egy férfi mögé, megpróbáltam tartani a tempójukat. Egy idő után már ráállt a lábam a követésre. Ránéztem a telefonomra. Te jó ég, még hátra van három és fél kilométer. Pedig azt hittem, hogy mindjárt ott vagyok. Mellém érkezett egy lány, oldalról körülbelül tizenötnek tippeltem, nem sokkal fiatalabb, mint én. Már szaporán kapkodtam a levegőt, a lábamat már nem éreztem. Inkább a zöld környezetre figyeltem, ami nagyon kellemesen hatott. Miközben a gondolataimat ürítettem ki, a mellettem haladó lány megbökött, majd tátogott valamit. Kikaptam a fülemből a fülhallgatót, és kényelmesebb tempóra váltottam, lemaradva az előttem haladóktól.
- Tessék? - kérdeztem vissza, ugyanis a zenétől nem hallottam, mit mondott.
- Te vagy Elena Radulova? - El kellett mosolyodnom a tágra nyílt szeme láttán. Az első, ami ránézésre megragadott benne, az az arca. Nagyon karakteres az arccsontja, amit csak még jobban hangsúlyoz a hatalmas szeme. Az ajka vékony, egészen pirosas színű. A fekete hajába barna melírcsíkok voltak húzva, ami különösen tetszett.
- Igen.
- Képzeld, én is szinkronúszó vagyok, te vagy a példaképem! Olyan jó szeretnék lenni, mint te - ábrándozott. Meglepett a magabiztossága és a határozottsága. A legtöbben, ha találkoznak a példaképükkel, akkor lefagynak, esetleg dadognak.
- Ahogy látom, te is futsz, ami nagyon hasznos, csak így tovább.
- Igen, elkezdtem, hogy minél jobban bírjam az edzést. Csinálhatok egy képet? - kérdezte, természetesen belementem. A csapzott hajammal nem a legjobb formámat mutattam, de örültem, hogy vannak még lelkes sportolók. Viszont, nem csak a külseje volt az egyetlen dolog, ami miatt jobban megnéztem. Nagyon fellelkesült, amikor szóba hoztam az edzést. Én is ilyen voltam régen. Életvidám.
- Mennem kell sajnos, már várnak rám - mutatott oldalra, ahol egy kisfiú szorongatta az anyukája kezét. A nőnek ugyan olyan fekete haja volt, csak a csíkok nélkül. Biztos, hogy az anyukája.
- Rendben, örültem a találkozásnak, szia - adtam neki egy bíztató mosolyt. Az csak tetézte a meglepődöttségemet, hogy megölelt. Na jó, azért ennyire nyitott nem voltam. Miután elbúcsúzott, a telefonjával a kezében szaladt oda a két rá váróra, és vadul mutogatva magyarázott valamit. Szerintem rólam volt szó, mert egy kis idő elteltével mindannyian felém fordultak. Nem álltak annyira messze, így még láttam a lány őszinte mosolyát. Elfordultam, újra bekapcsoltam a zenét, és megint nekiiramodtam a futásnak. Ez az apró csevej teljesen feldobott. Jó látni, hogy még nem hunyt ki a szinkronúszók lelkes generációja, akik bármilyen áldozatot képesek meghozni.
Nem néztem oldalra, csak előre összpontosítottam. Azért a szemem sarkából észrevettem, hogy valaki mellettem kocog. Megpróbáltam magam teljesen átadni a zenének, felvenni a ritmusát. Ugyan már régi, de örök kedvenc marad számomra az a dubstep, ami jelenleg ki akarta szakítani a dobhártyámat. Sajnos nem hallgathatok hangosan zenét. Az edzésen fülelni kell, a víz alatti hangszóró nem mindenhol jó minőségű. Elnyomtam magamban egy morgást, és lejjebb vettem a hangerőt. Gawtbass & Sex Whales - Pirates.
Feladom, nem bírom tovább. Iszonyatosan elkezdtem köhögni, szerintem lenyeltem valamit. Porzik a tüdőm, muszáj keresnem egy ivó kutat. Alig bírtam nyelni egyet. A levegő kezdett lehűlni, a hirtelen leállás miatt kirázott a hideg. Körbenéztem, s már kezdett sötétedni, de még nem vészes. Már háromnegyed öt. Hamarosan hívnom kell Nataliet, hogy jöjjön értem. Nem tudom, hogy elérek-e a palotáig. A lábamat alig bírtam megmozdítani, a vállam ki akart szakadni a helyéről. Komótosan elkezdtem sétálni, ezt a futópartnerem is észrevette. Lelassított, bevárt és felém fordult. Csak most néztem meg alaposabban. Napszemüveget, baseball sapkát és vékony sálat tekert a nyaka köré, ezért az arcát nem tudtam kivenni. Csak annyit vettem észre, hogy barna a bőre, és a fekete, rövid haja egy kicsit kilóg a fejfedő alól. Fekete futónadrágot, narancssárga sportcipőt viselt, a felsőtestét egy szürke pulcsi takarta. A kezén ugyan olyan fajta kesztyűt láttam, mint az enyémen. Apropó, sétálva már nincs annyira jó idő. Nem tudom, hogy mikor megy le a nap, de hamarosan már el fog tűnni. Az utcai lámpák bevilágították a zöld környezetet, ami egészen különlegesen nézett ki ebben a fényben. A kezemet összedörzsöltem, kezdett fázni a kesztyű alatt. Bár, februárhoz képest egészen enyhe az idő. Diszkréten megigazítottam a melltartómat, és elkezdtem nyújtani. Jól esett a frissítő hideg levegő. A szervezetem kezdett lenyugodni, és én sem haldokoltam már.
Amint az első padot megláttam a közelben, egyből odacsörtettem, és levágtam magam a hideg fára. A férfi követett, s megállt előttem. Nem foglalkoztam vele, majd mondja, amit akar. Remélem, nem megy bele az ismerkedésbe. Hahó, én csak egy társnak tartalak, akinek tartottam a tempóját! Sajnos, volt már rá példa, hogy amikor kihoznak a sodromból, nem éppen a legkedvesebben koptatom le az embereket. Kibontottam az időközben egy hatalmas csomóvá átalakult hajamat, és több-kevesebb sikerrel újra összefogtam. Remélem, a szőkésbarna tincseim néznek ki valahogy. Mindegy, a szemem szép, inkább azt nézzék. Bár, most nincs is rajtam smink. Kit érdekel, úgy is sötét van. Ráadásul a pasi napszemüvegben van, nem tudom, hogy hogyan lát bármit is, de ő tudja.
- Mi van, elfáradtál? - nevetett fel, de rajta is érezhető volt, hogy nem csak sétálgatott. A hangjától kirázott a hideg, mintha már hallottam volna valahol, de nem tudtam megmondani, hogy ki is a tulajdonosa. Ez annyira idegesítő.
- Egészen Dunstableből futottam idáig, persze, hogy kiköpöm a tüdőm - néztem fel rá. Csak most tűnt fel, hogy nem is egy magas velem. Pedig én teljesen azt hittem. És most itt áll előttem, a körülbelül százhetvenöt centijével. Tényleg csak én vagyok ennyire alacsony?
- Dunstable? De az nagyon messze van.
- Körülbelül ötven kilométer - vontam meg a vállam. Egy kicsit lecsúsztam a pirosra festett fapadról, és már kényelmesen görnyedtem volna, de megjelent előttem Tatiana, ahogy a szép tartást magyarázza. Egyből elhessegettem a fejemből az egészségtelen testtartást, és kihúztam magam. Úgy nézhetek ki, mint aki karót nyelt. Csak magam elé bámultam a semmibe, és igyekeztem normalizálni a légzésemet, s nem figyelni a tüdőmben kialakult sivatagra.
- Mi vagy te, maraton futó? - villantotta meg a hófehér fogsorát. Hm, ismerős, nagyon is. Biztos vagyok benne, hogy már láttam, nem is egyszer.
- Nem, szinkronúszó - sandítottam rá, figyelve a reakcióját. Csoda, ha tudja, hogy mi ez a sport. Néhány embernek kimerül annyiban, hogy lábak állnak ki a vízből. Ez kifejezetten sértő tud lenni.
- Nyugi, tudom, hogy mi az - tartotta fel a kezét védekező pozícióban. Valami megfogott benne, és nem az, hogy tisztában van a sportágammal. Olyan ismerős, mégis idegen, nem emlékszem, hogy beszéltünk volna. A tudatlanság idegesítő érzése kerített hatalmába. Ráadásul, nem vagyok az az ismerkedős fajta, vele mégis más. Érdekel, hogy mi van a napszemüveg mögött, de azt csak nem kérhetem, hogy vegye le. Kíváncsi vagyok, hogy csak a képzeletem játszik velem, vagy tényleg láttam már. A tudni akarás legyőzte a fáradt Elenát, s szerintem egy egészen új oldalamat mutattam meg neki. Tudok én kedves is lenni, ha akarok.
- Helyi vagy? - Nem akartam, de kicsúszott a számon. A beszédéből nem jöttem rá semmire. Ki tudja, jobb biztosra menni.
- Igen. Van egy olyan érzésem, hogy te nem - mosolyodott el. A könnyű beszélgetés közben gyorsan írtam egy üzenetet Natalienak, hogy végeztem.
- Eltaláltad. Bocsi, ezt fel kell vennem - mondtam, s azzal elvonultam telefonálni. Egy ideig csevegtem még az edzőmmel, majd közölte, velem, hogy három perc múlva legyek a főút mentén, szóval össze kell kapnom magam. Már öt óra. Nem is nagyon néztem az időt. Utána, otthon következik az a mutatvány, hogy hogyan készüljünk el csupán másfél óra alatt. Soknak tűnhet, de valójában nem az.
- Mennem kell. Jó futótárs voltál - vigyorodtam el. A mosolygása áthatott rám is.
- Te is, szia! - mondta, azzal hátat fordítottam, és gyorsan lépkedve igyekeztem a megbeszélt helyre. Hát, bevallom őszintén, ez fura volt. Nem szoktam ilyen ismerkedős lenni, de a nevét nem kérdeztem meg. Annyit tudtam meg, hogy brit. Mintha egy kirakós újabb darabja a helyére került volna, de még nem tudom, hogy mi az összkép. Tőlem már az is haladás, hogy azt az utolsó mondatot odabiggyesztettem a végén. Máskor csak egy sima sziával lerendezek mindenkit, kivéve az edzőtársakat, nekik ölelés jár. Másrészt, a személyiségéből sokat megtudtam. Még futás után is tudott őszintén mosolyogni, és a hangulata rám is átragadt. Nem olyan, mint Daniel, hanem sokkal visszafogottabb, bár talán nem is ez a legmegfelelőbb szó rá. Optimista embernek tűnik, de komolyan veszi az életet is, ennyit tudok róla feltételezni. Bár, azt kétlem, hogy még valaha is fogunk találkozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése