2017. február 13., hétfő

05

2017. február 13.
London, Egyesült Királyság

A levezető két kilométer után fáradtan terültem szét a padlón, s társaim is ugyan így tettek. Furcsa, de ma csak egy órát töltöttük a szárazedzéssel, máskor többet szoktunk. Tatyana egykor összehívott mindenkit. Az edzésidőből már csak kettő óra maradt hátra, a pihenő alatt történik a megbeszélés. Letelepedtünk egy nagy körben a földre, mind a húszan. Előttünk a padon a három fő. Tatyana Pokrovskaya a csapatedző, Tatiana Danchenko a duóedző, és Natalie Thereskova, aki a kötelezőkért felel. Természetesen többen edzenek minket, de ők nem jöttek.
- Szóval - csapta össze a tenyerét Tatyana - remélem, mindenki tudja, hogy a következő verseny, amin indulunk, az a China Open 2017 április 22-24-ig, utána rögtön egy hétre rá a Japan Open, 28-30. Kínában biztos, hogy elindulunk, és Japánban is szeretnénk, de ez rajtatok áll - nézett végig jelentőségteljesen rajtunk, a kisebbeken - A kérdés, hogy mit kezdjünk veletek.
- Tegnap este leültünk, és összedugtuk a fejünket - vette át a szót Natalie - arra jutottunk, hogy az olimpiai keret egészen biztosan megmarad, a négy tartalékkal együtt. Így marad ez a nyolc ember - mutatott ránk.
- A nyolc pedig pont egy csapat - húzta cinikus mosolyra a száját Tatyana - Ha megfelelően dolgoztok, és itt vagytok edzéseken, akkor lehet szó még egy felnőtt kűrről.
- Viszont! - emelte fel a mutató ujját Tatiana. Kezdem azt hinni, hogy megbeszélték, ki melyik sort mondja - ez hatalmas felelősség. Mi megpróbáljuk, de ha ti nem vagytok hajlandóak dolgozni, akkor azonnal be is fejezzük ezt az egészet. A zene már meg is van, mint mondtam, rajtatok áll.
- Ez azt jelenti, hogy már nincs esélyünk az olimpiára? - kérdezte a mellettem ülő Gelena.
- Ez szó sem volt róla. Természetesen a nagyoknak sincs biztos helyük. Ha észreveszem, hogy bármely ,,kicsi'' - azaz mi - jobban teljesít, akkor értelemszerűen őt rakom be. Páran esélyesek - állapodott meg Natalie szeme rajtam, miközben megejtett egy erős utalást.
Ez a hír teljesen lelombozott. Mi az, hogy nekem a bénákkal kell lennem? Jó, oké, szeretem a csapattársaimat, meg minden, de nem tudnak megcsinálni egy erős kűrt. Muszáj bekerülnöm abba a keretbe. Nem azért dolgoztam ennyit, hogy a többiek lehúzzanak, hiszen, ami nekik a fárasztó, az nekem a bemelegítés. Furcsa, de később csatlakoztam, mint ők, mégis, jóval előttük vagyok. S ekkor született meg bennem valami. Ha ide sikerült bejutnom, akkor semmi sem lehetetlen, csak elszántság kérdése. Bármi áron, én be fogok kerülni!
- Térjünk át a másik dologra. Csütörtök este mindegyikünk hivatalos egy szponzori vacsorára, a The Ritz hotelbe. A részleteket mindenki megkapja e-mailben, és akinek nincs koktélruhája, az vegyen egyet, kötelező. Természetesen mindenki oldjon meg mindent, hogy szinkronúszóhoz méltóan szép legyen. Szombat este pedig egy bemutató, szintén legyen jó megjelenés. Tíz perc pihenő, utána megyünk vízre - adta ki az utasítást Tatyana, mi pedig bólogattunk.
A csapatedző eltökélt gondolatmenete, hogy meg kell mutatnunk a lábainkat, ha már ebben a sportágban vagyunk. Ezért is kell a koktélruha. Szerencsére hoztam párat, mert imádom őket. Főleg a hatalmas, köves nyakláncokkal. Hoztam magammal hármat, de melyiket vegyem fel?
Belépve a fürdőszobába, fáradtan konstatáltam, hogy csak otthon van jó kis pihentető jacuzzi, itt viszont zuhanyzó köszöntött. Helló, holnapi izomláz! Viccet félretéve, apa egy nagy hírrel köszöntött. Megvan az autó bemutató végleges időpontja. Mily meglepő, egy napon a Torro Rossóval, február 26-án. Remélem, hogy meg tudom nézni. Ha jól emlékszem, huszonnyolcadikán megyünk vissza Moszkvába, így lemaradunk az Anyaország Védői nevű ünnepről. Viszont, mi az istent tudnak az edzők csinálni fél hónapon keresztül?
Letelepedtem az ágyamra, és ölembe vettem a gépemet. Bejelentkeztem minden létező helyre, és meglepődötten konstatáltam, hogy Daniel videó hívást indított. Felvegyem?
***
Fáradtan dobtam be magam a párnák közé, megint. Visszatért az antiszociális Elena. Apával beszéltem pár szót, még mielőtt elindultam volna reggel az edzésre, de rajta kívül senkivel sem kommunikáltam, se telefonom, sehol máshol. Daniel egyik nap hívott, de inkább nem vettem fel. Fáradt voltam én ahhoz, s most is az vagyok. Kikészítettek. Bár, egész hamar hazaértem, még csak négy óra, viszont mozogni sem bírok. Annyira megnyomták a hátamat (mert nem elég, ha a fejem eléri a lábamat), hogy alig bírom tartani magamat, ha állok, akkor a gerincem össze akar esni. És még ezek után a vízben tartsam meg egyenesen a vertikálist (fejjel lefelé a vízben, egyenes test, és a kezünkkel derékig kint kell tartani). Borzalmas érzés, de legalább még határozottabb az álló spárgám. Nem mintha eddig nem lett volna az.
A hajamat megint csak felkontyoltam vizesen, ahogy azt tegnap is tettem. Átöltöztem az imádott, szürke melegítőnadrágomba, belebújtam a hatalmas, bélelt zoknimba, és felvettem egy szőrmés pulcsit. Levágtattam a falépcsőn, amely minden egyes lépésem után reccsenő hangot adott ki. Dúdolgatva sétáltam át a konyhába, és nekiálltam összeütni egy kis nasit. Áfonya és fehérszőlő vegyesen került egy nagy tálba. Mást nem nagyon lehet enni, nem is tartunk itthon csokit, apa nagy bánatára. Próbálom őt is átszoktatni az egészséges életmódra, több-kevesebb sikerrel.
Mosogatás után - én vagyok az egyetlen nő a házban, rám hárul a feladat - az egyik üvegpoharat elvettem onnan, ahol száradt, de a mellette lévő tál elborult, és lelökött két másikat. Hangos csattanás után az egész padlót üvegszilánkok borították. Sóhajtva másztam át a konyhapulton (a hajlékonyság mire nem jó), és előszedtem a porszívót. Nem értem, hogy mi van velem. Tegnap egy tányér esett áldozatul. Ha így haladunk, a végén nem lesznek itthon törékeny dolgok.
Egy vágással és egy kötéssel gazdagodtam a csuklómon. Pont keresztben fut, mintha bántanám magam. A laptopomat az ölembe vettem, és megnyitottam a Youtubeot. A felugró számok körül véletlen rányomtam az egyikre, ami elindult. Halseytől a Gasoline
Ahogy hallgattam a dallamot, ösztönösen ütemre kezdtem bólogatni. Észre sem vettem, de már a gépem alján doboltam az ujjaimmal. Becsuktam a szemem, s átadtam magam a ritmusnak. Beugrott egy kar, amit erre a vízben meg lehetne csinálni, majd ezt követte egyre több és több. Az utolsó refrén is elhangzott, vége lett a számnak. Kinyomtam az automatikusan elinduló következőt, a zenét pedig egyből hozzáadtam a kedvencekhez. Tatyanával rengeteg ideje ezen rágódtunk, felkutattunk érte mindent, megmozgattunk fűt-fát. S végül sikerült, erre vártunk. Talán ez egy égi sugallat akart lenni. Megtaláltam a tökéletes zenét az új szólómhoz.

Gyorsan csatoltam a linket egy e-mailbe, amit elküldtem a szinkronos csoportba, véleményezni, bár szinte biztos vagyok benne, hogy ez a tökéletes. Nem az a szokásos, depressziós és lassú szólózene, mint a mezőny több mint háromnegyedének, hanem van üteme is. Ezen teljesen felpörögtem. Már csak a ruhámra vagyok kíváncsi, bár tudom, hogy az a legeslegutolsó dolog, amit kiválasztunk. Általában a verseny előtti utolsó edzésen történik meg, mondván, felesleges ezzel húzni az időt, ráér. Ezért már olyanba is belefutottunk, hogy Natalie az összes kűrdresszt beledobálta egy zacskóba, azt hozta el a versenyre, és aki amit talált, azt vette fel.
Kikészít ez az időszak. Bevallom, hiányzik a versenyzés, még az árnyoldalával együtt is. A véget nem érő idegeskedés, ordítozás, hogy minden tökéletes legyen, a fejbőrömbe álló hajtű, a szúró strasszok a ruhán, az egész napi éhezés. Jogosan kérdezheted, hogy ebben mit lehet szeretni? A semmihez sem fogható érzés, amikor ott állsz, gyönyörű vagy, és az egész stadion rád figyel. Meglepő, és szerintem én vagyok az egyetlen ember, akinek kűr közben őszinte a mosolya. Ez persze nem látszik, kötelező a fogvillantás, csak akkor nem, ha morcos fejet kell vágni. A hideg futkos a hátamon, ha visszagondolok a versenyekre. Amikor ott állok, arra várva, hogy megfújják a sípot, aggódva nézek végig az engem vizslató embertömegen. Amint felcsendülnek az első ütemek, minden félelmem elszáll. Csak a vízben jövök rá igazán, hogy mennyire szeretem ezt csinálni. Felbecsülhetetlen érzés. Nem tud akárki versenyezni ebben a számban. Ehhez kell egyfajta karizma, és rengeteg önbizalom, eltökéltség. Nekem az életem a szólózás, én erre születtem.

***
Észre sem vettem, és elaludtam. Felültem, és végignéztem a szobán, ami időközben teljesen besötétedett. Minden ugyan ott volt, ahol hagytam, a laptop kikapcsolt. Felkapcsoltam a lámpát, amitől békés félhomály borult a szobára. Rápillantottam a faliórára. Este tizenegy múlt, körülbelül hat órát aludhattam. Ah, ne már. Egyáltalán nem vagyok álmos, de holnap kelni kell. Nem strázsálhatok itt egész végig, ki kell pihennem magam. Vagyis megint szükségem lesz pár szem altatóra. Csak kinézek egy kicsit…

Leültem a hatalmas üvegablak elé. Az utca kihalt, és sötétbe borult. Az utcai lámpák halvány fénye világított. Csillag egy se volt. A felhők mögül kikandikált a hold csücske. Imádom ezt az égitestet. Halványan elmosolyodtam. Újhold. A szemem megtelt könnyel. Eszembe jutott, hogy mikor bámultam utoljára. 2011-ben. Az újholdhoz mindig új reményeket fűztem. Akkor mit is akartam ennyire? Bekerülni a válogatottba...

3 megjegyzés:

  1. Szia!
    Tetszett a rész, csak sajnos rövid volt. :)
    Ha szabad kérdeznem, honnan tudsz ennyi mindent a szinkronúszásról?
    Am, febr.26-án van a névnapom xD
    Puszi!
    Femmy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Femmy!
      Sajnálom, próbálom mindig 800 szó körülire írni :).
      Már öt éve szinkronúszom versenyszerűen. Igazából ezért is lett Elena szinkronúszó. És boldog névnapot előre is (reméljük, nem azon a napon szóbelizek :D)
      Köszönöm, hogy írtál! <3

      Törlés
    2. Köszönöm xD Waohhh, az szuper!
      Csak ügyesen! :)
      Csak az igazat mondom. Én úgy vagyok vele, hogy aki ügyes és megtesz mindent, az megérdemli az elismerést ^^

      Törlés