03

2017. február 10.
Milton Keynes, Egyesült Királyság

Rég nevettem ennyit, mint ebben az egy órában. Daniel, miközben a gyárban sétáltunk, mindenhez fűzött valamilyen vicces megjegyzést. Tényleg olyan vidám, mint a tévében. Kérdezgetett rólam, s közben magáról is mesélt pár dolgot. Max csak néha szólt közbe. Nem beszélt annyit, inkább hozzárakott valamit, esetleg kiegészítette Danit.
Ismét a recepción álltunk, ugyan ott, ahonnan elindultunk. Bevallom, nagyon tetszett ez az egész. Megismertem a gyárat, az itteni életet, az ausztrálnak hála pár bakit, történetet is. Élveztem minden egyes percét, örülök, hogy máskor is szívesen látnak. Valahogy Ricciardo mellett feltöltődtem energiával. Fogalmam sincs, hogy miért, de nem éreztem azt, hogy el lennék fáradva. Több időt kellene vele töltenem. Hiszen, ha már tizennyolc évesen hátfájások és napi szinten kimerültség gyötör, az nem egészséges. Kéne valaki, aki visszarántana az életbe. Csak most vettem észre igazán, hogy mennyire magamra maradtam. Persze, az edzésen számíthatok a lányokra, de ott nincs az az igazi legjobb érzés, mikor mindent elmondotok egymásnak. Ott csak barátság van, semmi több.
Elbúcsúzva a két sráctól, siettem a kocsiba. Már beesteledett, és apa várt rám, hogy elinduljunk hazafelé. A fiúkkal számot cseréltünk, így könnyen el tudom majd érni őket, ha szükségem van rájuk. Bámultam ki az ablakon, és belém hasított a felismerés: belefáradtam. Hogy mibe? Az életbe. Ezt rengeteg dolog igazolja. Sosincs kedvem kimozdulni. Inkább otthon ülök, s megnézek még egy évadot, minthogy elmenjek moziba. Vásárolni néha megyek, valamelyik csapattársammal, de csak kéthavonta egyszer. Ijesztő belegondolni, hogy félévente átlagosan összesen négy helyen vagyok, az edzéseket leszámítva. Az igazat megvallva, ez idáig nem is zavart, egyáltalán. Nekem a szinkronúszás a mindenem, s a barátok csak nyűg a hátamon. Mikor süllyedtem én idáig? Az időpont talán 2012-re tehető vissza. Amikor elfogadtam Natalie meghívását.
Ha megnézem a volt osztálytársaimat, akikkel már egyáltalán nem tartom a kapcsolatot, hol is vannak ők? Sehol. Elvétve egy-egy nevesebb helyen dolgozó lány, és ennyi. Ellentétben velük, nekem van karrierem. Oroszország legendás szinkronúszója, a nagy reménység. Nem is rossz. Az árnyoldala ennek, hogy nincs szabadidőm. Nem mehetek el csak úgy akármikor, a hetem pontosan be van osztva. Egyedül a mai nap az, amikor tervezgethetek, bár sokszor az izomláz okozta fájdalomtól inkább otthon maradok. Nincsenek szerelmi drámáim, pasi ügyeim, lelkitársam. Az ok ugyan az: nincs idő rá. Vagyis, ha van, akkor pedig kedvem sincs semmihez, csak otthon fetrengek egész nap. Nem fordítok időt rájuk, a sport mindennél fontosabb. A volt osztálytársaim viszont nyakig benne vannak az életben. Bulik egymás hegyén-hátán, szabadság, féktelen móka s szórakozás. Én mégsem ezt választottam. Változtatni pedig túl késő, és igazából nem is akarok. Megszoktam az állandó csillogást, a véget nem érő gyakorlást. Emlékszem, nevetnem kellett, mikor láttam, hogy alig bírtak feljönni a lépcsőn testnevelés után. Nekem csak a bemelegítő volt. Melyik a helyes út? Mindkét oldalon van pro és kontra. Nekik életük van, nekem karrierem.
Beléptem a ház ajtaján. Nem lepődtem meg, hogy csend fogadott. Maga az épület nem valami nagy, található benne egy nappali, konyha, két fürdőszoba, az én szobám, egy hálószoba és apa dolgozóirodája, mindez két szinten elosztva. Felül csak az én birodalmam van, és a hozzá tartozó fürdőszoba, minden más lent található. Az uralkodó bézs szín miatt különösen tetszik, bár a kialakítását nem annyira kedvelem. Hiányzik az edzőszobám. Az hálómban a fal mentén található az ágy, ami egyben kanapéként is szokott funkcionálni. Előtte az íróasztalom és a hozzá tartozó szekrény. A szemközti falon a tévé, mellette a bordásfal, és egy hatalmas ruhásszekrény. Az utóbbiban megtalálható pár alapdarab, ha esetleg nem lenne nálam semmi. A falak világos szürkék, a padló egyszerű fa. Az egyik falat, amely az ágy és a tévé között húzódik, majdnem teljesen üveg borítja. Két oldalán van az elhúzható, sötétlila függöny, és az ugyan ilyen színben pompázó szőnyeg pedig előtte. Kedvezett az ízlésemnek a kialakítás, bár az oroszországi lakhelyem nagyobb.
Végigfeküdtem a paplanon, a tekintetemet a plafonra szegeztem. Ilyenkor kezd el hiányozni a közösségi élet, ebben a pillanatban szívesen kimennék a közeli klubba, de nem szabad. Holnap reggel edzés, fittnek kell maradnom, ráadásul az alkohol és a különböző kalóriadús koktélok meg vannak tiltva. Szerintem csak engem foglalkoztat a kérdés, hogy mennyit hízok tőlük, de mindegy is. Furcsa belegondolni, hogy a normális tizennyolc évesekkel ellentétben én bulit maximum a tévében láttam. Sokan mondják, hogy borzalmas ez az egész, kimaradok az életből, de ez az áldozat. Másképp nem lehetnék világhírű szinkronúszó.

A telefonom üzenetet jelzett, amit érdeklődve néztem meg. Idegen volt a csengőhang, de pár perc múlva leesett, hogy ez a Messenger. Ennyire antiszociális nem lehetek, komolyan. A csapattal e-mailen keresztül kommunikálunk vagy twitteren, esetleg ha valami fontos ügy, vagy mutatnak valamit, akkor Facetime. Csak a régi barátaimmal beszéltem ezen a közösségi felületen, akik ugye már nincsenek. Beléptem az appba, és Daniel írt. Kérdezte, hogy holnap jövök-e a gyárba.
Elgondolkodtam. Annyira nincs kedvem menni. Félreértés ne essék, élveztem az ott töltött időt, de be kell vallanom, hogy túl lusta vagyok kimozdulni. Ezért nincsenek barátaim. Pedig annyira szeretem Dani bohóckodását, jó kedvre derít. Majd lesz, ahogy lesz.