2017. július 20., csütörtök

45



2017. július 15.
Magyarország, Budapest

,, Egyre nehezebben vettem a levegőt, a tüdőm összeszorult, szédültem, sehol sem volt már az a felspannolt lány, aki kiszállt a buszból."

Nem tudtam, mi volt, szerintem valami hiba csúszott a szervezésbe, de a vizes világbajnokság megnyitója előtt tartották a szóló és a duó selejtezőt. Így délelőtt már ugorhattam is vízbe, mielőtt még hivatalosan is elkezdték volna az eseményt. Egy hete itt laktunk már Budapesten, egy szállodában a folyóparton. Azonban nem a Városligetben edzettünk, a medencében, ahol a versenyt tartják, hanem egy fél órányira lévő kisvárosban, az érdi uszodában. Végül az egész csapat idejött. Az oka az volt, hogy mivel új a szóló és a duó is, ezért nem akarták Tatyanáék megmutatni, csak akkor, amikor már élesben ment az egész. Örültem, hogy Polinával osztottak egy szobába, jól kijöttem a velem egyidős lánnyal, akit még csak most raktak be a keretbe. Volt nagybeszélgetés, hogy mit várnak el tőlünk, ilyesmik. Négy edző utazott el velünk, Tatyana, Tatina, Natalie és Margarita. Plusz még itt lesz Svetlana Romashina, és lehet Natalia is lejön majd.
A tegnap délelőtt rendezett szóló selejtező jól sikerült, de éreztem, hogy nem volt meg az a plusz, az a százhúsz százalékos erő, csak száztíz. Dühös voltam magamra, tudtam, hogy ennél többre vagyok képes, hiába nyertem meg több mint egy ponttal. Itt, ahol a századok is döntő fontosságúak, az előnyöm hatalmasnak tekinthető. Nem bíztam el magam, hiszen Ona Carbonell, a spanyol szólista milliókkal tapasztaltabb, mint én, és Yukiko Inui sem tekinthető könnyű ellenfélnek. Annyi szerencsém volt, hogy nagy meglepetésre, nem volt kínai technikai gyakorlat, pedig még ők szoktak erősek lenni. Mellesleg, a verseny előtt eluntam az életemet, a harmincból sikeresen kisorsoltak huszonkilencediknek, vagyis még két órát ülnöm kellett. A ruhám nagyon tetszett, én csináltattam, és meg is vettem, ami azt jelentette, hogy csak az enyém, és hazavihettem. Fontosnak tartottam, hogy az első technikai szólós dresszemet megtartsam emlékként. Erős citromsárga színű, egy jégtáncos ruha alapján lett készítve. Rengeteg kő díszíti, és szintén sárga szalagok futnak rajta átlósan felfelé, kicsit egy tűzmintára hasonlít, ugyanis van pár narancssárga csík is. A háta teljesen kivágott, elegáns fazonú, hátul a nyakamnál volt két csat, ami összetartja. Plusz még a közepén két testszínű szalag (amik egyáltalán nem látszanak) fogja össze az egész ruhát, hogy a biztonság kedvéért még véletlenül se essen le. Nem fej, hanem kontydíszem volt, egyszerű, sárga köves. A Nero (Two Steps From Hell) könnyed dallamára tökéletesen illett.
Pár bíró, miután lement a selejtező, és Tatianával ácsorogtam a medence szélén, odajött hozzánk és gratulált a szólóhoz. Tagadhatatlanul jól esett, ez azt is mutatta, hogy már is elértem valamit. Este megnéztük a megnyitót, csodálatos volt, rengeteg táncos, tűzijáték, nagyon látványosra sikeredett. Svetlana (Romashina) mellett ültem a lelátón, amikor hozzám szólt. Elmondta, hogy szinte mindenki tátott szájjal nézte a programomat, ugyanis senki sem számított erre, azt hitték, hogy sokkal gyengébb lesz, koromnak megfelelő. Onnan nézte végig, ahonnan a többiek is, akik már leversenyeztek. Hallott pár pletykát, elvileg a spanyolok már elkönyvelték a győzelmüket annak tudatában, hogy Ona sokkal tapasztaltabb, és nem győzték összekaparni az állukat, miután lementem. Most, hogy így mondta, észrevettem, hogy mikor visszamentem oda, hogy leszedjék a fejdíszemet, miután végeztem, sokan eléggé furán néztek rám. Azt mondta, hogy mindenki csodált, egyszerűen nem tudták, hogy hogy. Hogyan? - hangzott a kérdés sokak szájából. Még egy furcsa dolgot megosztott velem Svetlana: Tatyana elsírta magát, miután végeztem a kűrrel, és azt suttogta, gyönyörű. Ő állt abban a szobában, mert Tatiana és Margarita voltak kint a medence partján a gyakorlat alatt. Persze, amikor már nekem gratulált, nyoma sem látszott ezeknek az érzelmeknek, csakis a büszkeség sugárzott belőle.
Ma délelőtt volt a szóló döntő, délután pedig a technikai vegyes páros (fiú-lány duó).
- Reggelt! - morgott Polina, miközben kikapcsolta az ébresztőt.
- Neked is.
- Én még visszafekszem egy kicsit - mondta, azután, hogy felült, körbenézett, és megbizonyosodott róla, hogy hol is van éppen. Nekem a bemelegítés miatt hamarabb ki kellett mennem, de mivel egy busz visz mindenkit, ezért a többieknek is kelniük kellett. Kapkodva pakoltam össze, mivel az utolsó utáni pillanatban keltem fel.
- Gyere! - szóltam oda az öltöző lánynak. Egy pillanat alatt magára kapta a dzsekijét, és az össze-vissza álló frizuráját igazgatta, mivel mindössze öt perce ébredt ténylegesen. Irigyen néztem, ahogy megfogja a pénztárcáját és a telefonját, berakja egy miniatűr táskába, és indulásra késznek nyilvánítja magát. Ehhez képest én itt cipeltem a magamnál is nagyobb hátizsákot, benne milliónyi cuccal.
Szerencsére nem utoljára érkeztünk. A buszon még mindenki aludt. Tatiana mellé ültem, aki folyamatosan magyarázta, hogy mikre figyeljek, és rögtönzött lelkesítő beszédet tartott. Mire odaértünk, úgy éreztem magam, mint aki simán megmászná az Everestet, teljesen felspannolt. Az időpont kegyetlen volt, mivel tizenegykor kezdés, ezért már reggel nyolc órakor elkezdődött a vizes bemelegítés, de jóval előtte ott kellett már lenni a helyszínen. Ezt a többiek szívták meg, mivel a semmiért kellett korán felkelniük. Ugyanis rajtam kívül ma senki sem versenyzett.
Egy gyors szárazföldi bemelegítés után már ugrottam is a vízbe, ahol Svetlana és Tatiana felváltva osztottak ki folyamatosan. Kezdett nagyon elegem lenni az egészből, hogy akármit csinálok, nekik semmi se számított jónak. Valahol mélyen tudtam, arra ment ki a játék, hogy idegességemben a maximumot hozzam ki magamból, de akkor is idegesített. Bosszúsan másztam ki az egy óra leteltével és ültem le, miután magamra vettem a köntöst, és hagytam, hogy a lányok nekiugorjanak a hajamnak az öltözőben. Annyira az idő szűkében voltunk, hogy a végén már hidegre állított hajszárítóval próbálkoztak, hogy kössön már meg az anyag. Addig Allától kaptam egy jó erős sárgás-ezüstös sminket, természetesen a szemöldökömig felért a szemhéjpúder, de meglehetősen szép lett. Az ajkamra egy halvány rózsaszín rúzs került, hogy tökéletes legyen az összkép. Ellenőriztem a zsebemben, hogy megvan-e még a gyűrűm, szerencsére ott volt. Megfogadtam, amit elhatároztam, azóta is mindig velem volt az apró köves, levélszerű ékszer, mióta megvettem. Mára már teljesen hozzám nőtt. Hiányérzetem támadt, ha nem volt az ujjamon.
A tizenkettő szólistából harmadiknak indultam, közvetlenül a spanyol Ona előtt, akit Yukiko követett. Ennél szuperebb sorrendet álmodni se mertem volna, erős iróniával. Valóságos rémálomnak éreztem. Minden csak rajtam állt. Ha elrontottam volna, már semmi esélyem a javításra, ezer százalékosan kellett teljesítenem, hiszen én voltam a mérce. Nagyban befolyásolja a pontozást az is, hogy ki volt előtted. Most Ona került abba a szerencsés helyzetbe, hogy utánam áll rajthoz. A pánik, a stressz elhatalmasodott rajtam, csak akkor fogtam fel igazán, hogy ezt most tényleg meg kellett csinálnom, már nem játék. A tüdőm szorított, kedvem lett volna hisztérikusan toporzékolni, de nem tehettem. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, ami ezen a versenyen valamiért cserben hagyott. Már nem a holmi kis verseny volt, hanem A világbajnokság. Én képviseltem egész Oroszországot, a nemzetemet abban a számban, egyedül én, senki más. Az elvárás mázsás súlyként nehezedett a vállamra, hiába voltam fiatal, nyilvánvalóan, ha már engem indítottak, mindenki a dobogó tetejére várt.
Már a váróteremben voltunk, ahonnan folyamatosan szólították ki a soron következőt. Meghallottam kintről a zenét. Elkezdődött a technikai szóló döntője. Svetlana és Tatiana volt velem a szobában, ők vigyáztak rám, Tatiana és Margarita a másik oldalon várakozott, onnan mentek ki a medence partjára, amikor én jöttem. Egyre nehezebben vettem a levegőt, a tüdőm összeszorult, szédültem, sehol sem volt már az a felspannolt lány, aki kiszállt a buszból. Svetlana látta rajtam, hogy baj van, ezért odaült mellém, és a kezembe adott egy kisméretű törölközőt. Kérdőn néztem rá.
- Egyik barátnőm mutatta, aki ritmikus gimnasztikázik, hogy mielőtt kimenne, földhöz vág egy rongyot vagy törölközőt, és evvel együtt ledobja a stresszt is. Próbáld ki, szerintem hatásos - küldött egy bíztató mosolyt.
Mivel a következő én voltam, ezért felálltam, és végig ugráltam az ajtónál a második kűrt. Közben megnyugtattak, hogy száz százalékig jó a víz alatti hangosítás, hiszen ez világbajnokság. Hamarosan véget ért az előttem lévő lány programja. Hirtelen odaállt velem szembe Tatyana. A vállamra rakta mindkét kezét, és mélyen a szemembe nézett.
- Tedd meg. Alléért - halkította le az utolsó szót. Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam, de gyorsan kellett reagálnom, ezért bólintottam.
- Alléért - egyeztem bele. Még kérdezni sem tudtam semmit, a szemébe nézni, hogy miért hozta fel a lányát, elállt előlem, mutatták, hogy menjek ki és készüljek. Kisétáltam a tűző napra, azonban most nem az volt a legfontosabb gondolatom, hogy leégek. Mélyen beszívtam az összes levegőt a tüdőmbe, és a földhöz hajítottam a törölközőt. A szemem sarkából még láttam, hogy Svetlana gyorsan odafutott és felvette. A lépcső elé sétáltam, és vártam, hogy a mellettem tébláboló bíró jelezze, mehetek. Intett egyet, én pedig bevonultam. Beálltam a világ legképtelenebb pozíciójába, eléggé váll- és nyaktörős volt. Feszülten csináltam meg az első mozdulatokat a parton, majd egy fejessel elmerültem a több mint három méter mély vízben.
Tulajdonképpen nem is emlékeztem, mit csináltam eddig. Annyit láttam, hogy a számláló abban a pillanatban egy percet jegyzett. Csak csináltam, mint egy robot, nem adtam bele a lelkemet, pedig akkor lesz a legjobb. Egy pillanat alatt változott meg a mentalitásom a kűr közben. Elkezdtem élvezni. S mikor pár pillanattal később láttam, hogy Tatiana magasba tartott kezekkel mutogatja, hogy így tovább, valami elszabadult. Valami, ami azt eredményezte, hogy teljes beleéléssel, odaadással kezdtem el csinálni, nem foglalkozva azzal az apró ténnyel, hogy éppen a halálomon voltam. Semmivel sem törődtem, csak eszeveszettül vigyorogtam. Nem is százhúsz, hanem kétszáz százalékosan teljesítettem, igyekeztem kijavítani azt az egy percet, amit elpazaroltam. Nem éreztem azt, hogy megfulladok, esetleg leszakad a lábam, a kűrnek olyan hihetetlen dinamikája volt, hogy egyszerűen nem volt időm ezeken agyalni.
Felhangzottak az utolsó ütemek, én pedig elmerültem a vízben. A magyar közönség között felleltem a csapattársaimat a lelátón, akik bőszen lobogtatták az orosz zászlókat, és ujjongtak. Elmosolyodtam, és integettem nekik. Mikor kifelé akartam úszni, szembesültem egy problémával. Konkrétan nem tudtam használni a lábamat. Igyekeztem nem szerencsétlenül kinézni, a mosoly továbbra is ott volt az arcomon. Ügyetlenül evickéltem a kezemmel, amiben szintén nem volt valami sok erő.
Valahogy sikerült feljutnom a színpadra, oda, ahol bevonultam, csak most a pontokat vártam. A mosoly egy pillanatig lehervadt az arcomról, majd újra előtört, de ezúttal sokkal őszintébb formában. 94.2036. Elég jónak éreztem. Lesétáltam az emelvényről, és odamentem Tatianáékhoz. Jól megölelgettek és megpuszilgattak. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy örültek nekem. Átsétáltunk és leültünk egy amolyan pihenő részlegben, ahol volt kivetítő is. Csak a spanyol pontokat vártuk meg, az edzők szerint a japánoktól nem kellett tartani, lehet, őket még az ukránok is beelőzik, de elég nagy a szakadék köztünk és közöttük. A törölköző szélét markolásztam, amikor a pontokat mondták. Ona Carbonell. 93.6534. Vagyis megnyertem. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy ne visongjak, ugyanis még nem volt ok az ünneplésre. Még hátravolt a szabadprogram szóló. A kettő kategóriának összeadják a pontjait, és így születik meg a szóló győztes. Tudtam, hogy az kemény menet lesz, talán még keményebb, mint a mostani. Viszont ott nem lesz izgulás. Abba tényleg mindent bele fogok adni.

2017. július 18., kedd

⋟Érzések



2017. július 11.
Monaco, Monte Carlo

Külső szemszög

- Az a baj… hogy fogalmam sincs, mi legyen. Teljes kilátástalanság, de tényleg. Egyszerűen nem megy… - sóhajtott fel Lewis. Fáradtan hajtotta hátra a fejét a kanapén, pár másodpercig lehunyt szemmel élvezte a csendet, majd újra felült.
- Winnie vagy Elena. Mi fogott meg bennük? - tette fel a kérdést Spinz, és a tekintetét a britre emelte. Lewis a gondolataiba merült. Igyekezett választ adni a haverja igen fontos kérdésére. Rá hagyatkozott, mondván, ő biztos jobban kiigazodik rajta.
- Hát… Winnie nagyon szép lány, de tényleg. Nem érdekel a betegsége, tisztelem őt, hogy idáig eljutott. Nyilván nem különböztetek meg valakit a bőrszíne miatt, most nem azt néztem. Bírom vele a bulikat, azt, hogy ilyen vagány, mindenben benne van, éli az életet. Ráadásul, szerelmes belém. Még
nem vallotta be, de nem vagyok vak, látom rajta. Az ölelések, ha megfogom a kezét, érzem, ahogy melegség önti el. Őszintén, szívesen lennék az a férfi, aki mellett lehorgonyoz, büszkén fognám a kezét. Szeretem vele eltölteni az időt. Megmozdít bennem valamit, néha olyan szívesen megcsókolnám, vágyom rá. Bírom, amikor kivágott ruhákban hajolgat előttem, tudja, hogy előszeretettel bámulom, és ezt ki i használja. Férfiból vagyok, nem tudok ellenállni egy csinos testnek - tárta szét a karját. - A másik oldalon viszont ott van Elena. Maga a tökéletesség. Nincs modell alakja, de szerintem gyönyörű, vékony, de sportos. Ha belenézek a szemébe, megborzongok. Voltam egy edzésén, bámulatos, amiket csinál. Csodálom az elhivatottságát, volt szerencsém az anyjához is, borzalmas nő, sajnálom a lányt, hogy nem volt normális gyerekkora. Viszont ő mindent a sportra tett fel. Nagyon ritkán tud csak elutazni az edzések miatt, vagy én megyek hozzá, de akkor sincs otthon egy fél napot. Nem jár bulizni, tiltott minden étel, folyamatosan porokat szed, nem ismeri az életet, egyáltalán nem volt normális kamaszkora. Nem tudja, milyen elengedni magát, és csak lógatni a lábát egész nap. Erről jut eszembe, képzeld, megkóstoltatott velem egy orosz kaját, valami Vigirnyet vagy mi, már nem tudom. Eszméletlenül furcsa volt, céklás, de finom. Na, visszatérve a témához. Nem tudom megmagyarázni azt az érzést, ami Lenához köt. Mikor ma Winnie átölelt, borzalmasan éreztem magam. Ezért is nem közeledtem hozzá mikor nála voltam, ha állandóan csak ölelgettem és csókolgattam volna - pedig szívesen megtenném - most még nagyobb lenne a bűntudatom. Inkább megismerni próbáltam. Rengeteget mesélt a múltjáról. Elvarázsolt. Viszont a hírnevemet csak tovább dobná, ha összejönnék Winnie-vel. Sok kapcsolata van, ráadásul mindenki azt nézi ki belőlem, olyan az imidzsem a médiában, hogy biztos egy modell lesz a barátnőm. De ha Elenát választom, akkor nagy az esély rá, hogy beszürkülök, mint például Sebastian, lesz egy szerető családom, meg satöbbi, de hírnevem az nem. Az embereknek pletyka kell, amiken hónapokig tudnak csámcsogni, de ha egy szimpla sportolót veszek el, akkor lereagálják két cikkben és ennyi. Azt is meg kell majd gondolnom, hogy hova megyek. Nyilván nekem egyáltalán nem okozna gondot, ha Oroszországban kellene élnem, nekem mindegy, csak Elenával legyek. A karrieremnek viszont nem. Valahogy fent kell tartanom a nevemet, eljárni híres amerikai klubokba, bulizni, ahogy eddig is tettem. Az emberek ezt várják el tőlem, erről írnak, beszélnek, de ha összeköltözök egy sportolóval konkrétan az északi sarkon, arról lesz két sor és ennyi. Nem több. És most kezdene beindulni az F1 után a karrierem. Ahj, milyen elcseszett világ ez, hogy ezt is figyelembe kell venni - temette a kezébe az arcát.
- Most próbálok valami okosságot mondani. Süt rólad, hogy fülig szerelmes vagy Elenába. Winnie-t inkább csak kívánod, férfiból vagyunk, egész nap ott rázza magát előttünk. Ha a szerelmet választod, akkor egész életedben boldog leszel, karriert meg számtalan más módon lehet építeni, de ha inkább csak a hír érdekel, hidd el, mocskosul bánni fogod, hogy anno otthagytad Elenát. A szerelmet nem lehet megvenni, úgy látszik, te megtaláltad, szóval ne szalaszd el, mert egy van az életben. Nem
vagyok valami érzelmes ember, de ahogy meséltél erről a csajról, úgy éreztem magam, mintha én is szerelmes lennék belé - mondta Spinz, és mindketten felnevettek.
- Kösz, ezt az egészet.
- Alap. Mondd csak ki! Hallani akarom - vigyorgott eszeveszetten a zenész. Lewis könyörgően nézett rá, de Spinz nem engedett.
- Jó, rendben - sóhajtott. - Szerelmes vagyok Elenába.



 (Néha lesznek ilyen külső szemszöges, rövid részek, hogy jobban megértsük a másik oldalt ;). Ezzel a jellellesznek jelölve, a számozásba nem számítanak, szóval ez után a 45. rész fog következni.)

2017. július 17., hétfő

44



2017. július 4.
Oroszország, Moszkva

,,Több mint egy hét telt el, mióta kimentem a nagydíjra. Azóta pedig rengeteg dolog megváltozott. Másra sem tudok gondolni, csakis a vészesen közelgő világbajnokságra."

A garázs egy emberként ugrott fel a helyéről. Daniel Ricciardo megnyerte az Azerbajdzsáni nagydíjat. A futamot tűkön ülve néztem végig, egyáltalán nem volt unalmas. Amint megjelent az ünnepelt pilóta, azonnal a nyakába kapott. Nevetve fogadtam a pezsgős ölelését, az sem zavart, hogy a ruhám is olyan lett. Egészen beesteledett, már csak a mi garázsunkban volt hangzavar. Valaki megbökte a vállam. Az egyik szerelő volt az. Oldalra mutatott, ahol a bejáratnál Lewis toporgott. Nyilván nem akart bejönni és feltűnést kelteni. Kifelé bökött a fejével. Megértettem a jelzést, összeszedtem a cuccom, és utána mentem. Kiértünk a folyosóra, ahol már egy lélek sem járt.
- Figyelj… - kezdte. - Arra gondoltam, hogy mivel te nyilvánvalóan nem tudsz sehova se menni az edzések miatt, ezért én jönnék hozzád. Valamelyik nagydíjra ki tudsz jönni?
- Csak a magyarra - húztam a számat.
- Mielőtt Ausztriába mennék, beugornék hozzád - kacsintott.
- Ha nem bánod, hogy a nap nagy részében edzésen vagyok. - Nem akartam elmondani neki, hogy a szüleimmel élek. Valamiért kínosnak éreztem ezt az információt.
- Nekem úgy is jó, csak veled legyek - mosolyodott el, nekem pedig elöntötte a pír az arcomat.
- Rendben.
- Majd írok. Addig is, vigyázz magadra! - Közelebb lépett, és egy puszit nyomott a számra.
***
A keddi napon a világ legédesebb mosolya köszöntött. Ráadásul Lewis megígérte, hogy bejön hozzám az edzésre. Megkérdeztem az edzőket, akik rábólintottak, hogy a szóló vizes edzésemen ott legyen. Azonban ebben a kicsivel több, mint egy hétben rengeteg dolog történt.
Az első és legfontosabb, hogy Svetlana Romashina nem került be a keretbe. A csapat teljesen megújult, a duót pedig Aleksandra és Svetlana (Kolesnichenko) kapta meg. Engem indítanak technikai és szabadprogram szólóban is. Kombinációs kűrünk nincs. Így, hogy Aleksandra is duózik, kiszedték a csapatprogramokból. És engem raktak be. Svetlana helyére pedig egy másik felnőttet, aki eddig csak tartalékként volt jelen, Polinát. Meg még pár új embert. Nem számítottam arra, hogy bekerülök a rövidprogramba, viszont így nem volt megállás. Az edzések nagyon húzóssá váltak, ezerrel készültünk a világbajnokságra, ahol életünk formáját kellett nyújtanunk. A szólóm pedig… ha azt hittem, hogy régen nehéz volt, az semmi ahhoz képest, amit most raktak be. Nem is igazán a levegő, hanem az elemek miatt. Olyan technikás elemek voltak benne, mint amilyeneket még Natalia csinált fénykorában. Tudtam, hogy tizennyolc évesen az élmezőnyben hatalmas kiváltság elindulni, és Tatyanáék bizalmat szavaztak nekem, simán elindíthatták volna Svetlanát, de adtak egy esélyt, hogy bizonyítsak. Ami plusz edzést is jelent, természetesen. A központban egész álló nap bent vagyunk, az számít pihenőnek, ha a parton számolunk, a kőkemény erősítés miatt folyamatosan izomlázzal küszködtem, alig bírtam járni. De összeszorítottam a fogamat, és minden áron kibírtam. Akkor is, ha láttam, sok társam kidőlt, azok, akik velem együtt jöttek fel ebben az évben a korosztályba. Én akkor is megcsináltam.
Lewis betartotta az ígéretét, és amint lerendezte a tárgyalást Franciaországban az azerbajdzsáni incidens kapcsán, azonnal repült Oroszországba. Tegnap este állított be hozzám, miután kipanaszkodta magát az orosz betűk és a szerinte érthetetlen szavak miatt. Csak nevetni tudtam a telefonban. Egy öleléssel köszöntött. Egész este jól elvoltunk, először még feszengtem, de egy idő után már teljesen feloldódtam. Megkérdezte, hogy aludhat-e velem, amire természetesen rábólintottam. Azonban valami más volt. Nem tudtam rájönni az okára, okozott is egy álmatlan éjszakát. Valami megváltozott benne. Nem volt olyan közvetlen, egyáltalán nem nyomult, mint az előző nagydíjon. Mintha inkább megismerni akart volna, arra terelni a hangsúlyt, és nem flörtölni. Fogalmam sem volt, hogy miért, egyszerűen csak simán meggondolta magát, vagy ilyesmi. Sokkal óvatosabb lett, de egyben figyelmesebb. Rengeteget kérdezgetett rólam, a múltamról, és úgy tűnt, hogy érdekli is. Nem az a része, hogy kik voltak az osztálytársaim, milyen gimnáziumba jártam, hova szoktam elmenni… nem, hanem a sportról. Mintha egy kis csodálatot is láttam volna a szemében, de nem akartam illúziókba ringatni magam. A szinkronúszókat nem sokan becsülik, a legtöbb ember abban a tudatban él, hogy ez pofonegyszerű. Azonban, ha valaki a felszín - jelen esetben a víz - alá néz, akkor láthatja, hogy kemény munka ára mindez. A stressz, a konfliktusok, harc a keretbe bejutásért, és a többi mind-mind felemészti az idegrendszert. Csak az maradhat meg ebben a sportágban, aki kibírja mindezt.
Nyúzottan keltem fel, és készítettem el a reggeli turmixot. Gyorsan összepakoltam a táskámat, beraktam minden szükséges dolgot az edzésre. Az italból egy kicsit hagytam Lewisnak, még tegnap este mondta, hogy meg akarja kóstolni, mit kell nekem legyűrni minden reggel. Ma úgy döntöttem, hogy epreset csinálok, hiszen már javában tombolt a nyár, így a gyümölcs is megérett. Mikor már éppen indultam volna, megjelent a pilóta a lépcső alján, mindössze egy boxerben. Akaratlanul is végignéztem a felsőtestén, valljuk be, nem panaszkodhattam a látvány miatt. Miután sikeresen zavarba hozott - ismét -, kissé kómásan átölelt, és egy jókívánsággal búcsúzott, ugyanis én már késésben voltam.
A feladatokat dupla erőbedobással csináltam, motivációhiánytól nem szenvedtem. Másrészt meg az is mindig meghozta a kedvem az esti szólózáshoz, hogy imádtam késő délután a tájat. Nem volt túl meleg, se hideg, a nap nem vakított, de ugyanakkor még sütött, azonban a fények már égtek a medence partján… nyáron mindig a kinti részen edzünk, amihez egy lelátó is tartozik, közvetlenül a víz mellett. Egy rövid pihenő után bekaptam pár falatot, majd követtem Tatianát. A csapatot hazaengedték, egyedül én maradtam itt, Margarita (aki eredetileg balettot oktat a kecsesebb mozgásért, most engem is külön edz)Tatiana, Natalia és Svetlana, a két olimpiai bajnok és szólista társaságában. Egy fejessel lazán beugrottam a vízbe, az a zöldség, amit ettem, erőt adott, de nem nehezített el. Sokat amúgy sem ehettem volna, hiszen most következett a két órán át tartó forgás a víz alatt.

Kábán és szédelegve ültem ki a medence szélére. El sem hittem, hogy végre vége. Már a falak is összemosódtak, a kezemet alig bírtam használni. Éreztem, hogy sürgősen be kell ülnöm a jacuzziba, vagy különben holnap mozdulni se bírok. Felnéztem a lelátóra, ahol két alakot véltem felfedezni. Lewist felismertem, a mellette ülőnek pedig törölköző volt a hátán, és egy nagy sporttáska mellette. Csakis Vlada lehetett az.
- Szia - köszönt mézes-mázosan a barátnőm, mikor odaért mellém. - Tudod, hogy mi milyen jóban vagyunk…
- Mi kéne? - kérdeztem nevetve.
- Fuvar - mosolygott.
- Hát… - húztam a számat.
- Amúgy anyukám csinált Vinyigretet, rengeteg adagot, szerintem maradt - somolygott.
- Miért nem ezzel kezdted? Persze, hogy hazaviszlek! - Semmi kedvem sem volt főzni.
- Így már mindjárt más. Megvárunk az előtérben, siess!
Eközben Lewis egy kissé mögöttünk lépkedett. Mikor megláttam, egyből odamentem hozzá és megöleltem, direkt úgy, hogy a legtöbb vizes foltot hagyjam rajta. Nevetve tűrte, ahogy még a fejemet is belé törlöm, csak azért is alapon, de nem foglalkozott vele, inkább átkarolta a derekamat. Egy kicsit feszengtem, hiszen mégiscsak egy fürdődresszben járkáltam előtte, ráadásul gyanítottam, azért nem jött mellénk, mert a fenekemet nézte. Plusz a beszélgetésből semmit sem értett.
Elszaladtam az öltözőbe, és villámgyorsan kapkodtam magamra a ruháimat. A csuromvizes hajamat csak simán felkontyoltam, nem volt idő szárítgatni. Minden cicoma nélkül kimentem, sminket amúgy sem hordok magamnál, hiszen csak edzésről jöttem.
- Ha nem gond, gyorsan hazavisszük még Vladát is, meg az anyukája csinált ebédet, így nem kell otthon még ezzel szenvedni.
- Rendben, nekem mindegy - mondta, és elindultunk kifelé.
Beültünk az autóba, Lewis ült az anyósülésre, míg a barátnőm hátra szorult. A két ülés között átfurakodva kapcsolgatta a rádiót, míg nem elégedetten felkiáltott. Tudtam, mi fog következni.
Vlada teljes beleéléssel elkezdte énekelni a Despacitot, természetesen nulla énekhanggal. Ahhoz képest, hogy nem tudott spanyolul, a teljes dalszöveget kívülről fújta. Velem is megtanultatta, mikor egyszer nálam aludt.
- Despacito… Quiero respirar tu cuello despacito. Deja que te diga cosas al oído. Para que te acuedes si no estás conmigo… Despacito! - ordította teljes hangerővel. Először csak nevettem rajta, majd én is beszálltam az éneklésbe, ami inkább üvöltésnek volt megfelelő. Lewis csak döbbenten nézett, majd nyugtázta, hogy nem vagyunk normálisak. Nos, ha Vlada elemében volt, ez sokszor megesett.
Gyorsan bementünk a házba, a szülők örömmel fogadtak. Ahogy láttam, amíg mi kiszedtük az ételt és elcsomagoltuk, Lewis Vlada apjával beszélgetett az autókról, akiről - mint kiderült - nagy autósport-rajongó. Mindig is imádtam a barátnőm szüleit, úgy kezeltek, mintha én is a lányuk lennék. Hosszas búcsúzkodás után (azt akarták, hogy náluk vacsorázzunk, de tekintve, hogy Lewis reggel indult, minden percet szerettem volna kihasználni kettesben) végre hazajutottunk. És még főzni sem kellett. Nincs is jobb Vlada mama Vinyigretjénél. Lewist megkérdeztem, hogy szereti-e a céklát, rábólintott, de kíváncsi voltam, hogy tényleg ízleni fog-e neki a hagyományos orosz étel. Azonban, mikor kinyitottam a bejárati ajtónkat, egy kellemetlen meglepetésbe ütköztem. Mégpedig anyukámba.
A konyhában tevékenykedett. Amint megláttam, kővé dermedtem, kis híján majdnem elájultam. Mégis mit keresett itt? Úgy volt, hogy apával megy az Egyesült Királyságba, hogy egy kicsit együtt lehessenek az Osztrák nagydíj előtt. Ehhez képest itthon takarított.
- Elena! - köszöntött. Még mindig nem tért vissza a lélekjelenlétem. Remegtem. Félelem járta át a testemet. Mit akar?
- Szia - köszöntem döbbenten. A hangomat nem is ismertem fel, eszméletlenül vékony és ijedt volt.
- Ma is voltál edzésen? Ugye indulsz a világbajnokságon? - kérdezte. Semmi hogy vagy, jól vagy, ilyesmik… nem, egyből a VB.
- Igen, kerettag vagyok a rövid- és a szabadprogramban is, továbbá én szólózom.
- Na és a kombi? Oda nem sikerült bejutnod? Látod, keményebben kellene edzened, nem holmi pasikkal fecsérelned az idődet. Ráadásul láttalak az újságban is, és most megint mással mutatkozol? Inkább a sporttal foglalkozz, mert csak akkor lehetsz sikeres. Maga pedig ne pazarolja tovább a lányom idejét… - mondta, de félbeszakítottam.
- Nincs kombink - ráztam meg a fejemet. Ellentmondást nem tűrően fogtam meg Lewis kezét, és felvonszoltam a szobámba. Becsuktam az ajtót, és a biztonság kedvéért kulcsra zártam. Hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy ne kezdjek el zokogni. Miért nem vagyok neki elég jó? A saját lányát ócsárolja. Mindenben benne vagyok, de neki ez sem elég. A büszkeség szikráját sem véltem felfedezni a szemében. Neki csak az számít, hogy minél többet és többet érjek el. Egy újabb nap, amikor nem érdekelte, hogy mi volt velem. És ami a legszomorúbb, hogy ráadásul az újságoknak hisz, és egy világi ribancnak gondolt most. Nagyon nyomasztó tudott lenni, hogy mindig a legjobbat kell nyújtanom, vagy ha nem, akkor már is egy utolsó senkiházi voltam. Azonban ma már nem érdekelt, hogy mit gondoltak rólam a szüleim. Bár apukámmal egészen normalizálódott a viszonyom. Anyával meg kétlem, hogy bármikor is fog.
- Bocsi, csak nem bírtam már egy légtérben maradni vele. Maximum fél óra, és elmegy itthonról - sóhajtottam.
- Megértem. - Csak ennyit mondott. Odajött hozzám, és megölelt. Tudta, hogy nem kellenek szavak. Jól esett a mellkasára hajtani a fejem. Nem tudtam, hány percig álltunk így, de egy idő után elengedett. Leültem az ágyamra, ő pedig odasétált a szekrényhez, amin a díjaim voltak.
- Még nem is néztem meg őket - mondta. Mindegyikről megkérdezte, hogy mikor volt, milyen volt, érdeklődött mindenről. És én csak meséltem, és meséltem… a végére teljesen kiszáradt a szám, de nem úgy tűnt, mint aki unja.
Óvatosan lemerészkedtem a tál étellel a kezemben. Szerencsére elment. Gyorsan megterítettem a vacsorához. Figyeltem a pilóta reakcióját, és kikértem a véleményét az orosz salátáról. Szerinte furcsa, de nem rossz. Én viszont imádtam, ezért egy hatalmas adagot pusztítottam el.
- Egyébként nem értem az anyukádat. Bámulatos, amit edzésen is csináltál, a szinkronúszók, akiket láttam így olimpián, meg ilyesmiken, mind sokkal idősebbek, de te ezt ilyen fiatalon tudod. Gyönyörű volt, de tényleg - bókolt.
- Köszi - motyogtam.
Nem hittem el, már megint zavarba hozott! Jézusom, már egy mondattól elpirultam. Nem lesz ez így jó!
- Ha nem gond, beülnék a jacuzziba egy kicsit.
- Jövök én is fürdeni…
- Fürdőruhában - fejeztem be a mondatot, eloszlatva a reményt, hogy meztelenül láthat. A szobámban gyorsan átöltöztünk, természetesen külön, majd egy törülközővel lementünk. Eszméletlenül jól esett bebújni a habok közé a forró vízbe, végre lazíthattam egy kicsit. Pár percig csak csendben élveztük ki a pillanatot, majd utána elkezdtünk teljesen random dolgokról beszélgetni. Rengeteget nevettünk. Jó volt… nagyon jó.

*Vinyigret: Orosz hagyományos étel, céklasaláta.